I Could Save You(Jiminff)

Tizenegyedik

Rendesen meglátszott a levezető ösvényen, hogy mióta nem foglalkoztam vele, ugyanis derékig érő fű nőtt be mindent, egészen addig, ahol már tényleg csak homok volt. A szél erősen fújt, az összes hajamat a szemembe és a számba fújta, de nem foglalkozva vele néztem szét a parton szomszédok után kutatva, vigyázva Jiminre, de senki sem volt lent. Az egész part kongott az ürességtől. Megkönnyebbülve ültem le Jimin mellé a pokrócra, s kezdtem figyelni a vizet.
Nagy hullámok csapdosták a homokot, az egész tenger morajlott, nem volt rész, ahol ne habzott volna, s a távolban néhány teherszállítóhajó úszkált. Ez a kis zaj, amit a tenger adott, nem idegesítően hatott, hanem megnyugtatóan, s ahogy Jiminre néztem, aki szemét lehunyva vett mély lélegzetet a sós levegőből, elkönyveltem, hogy rá is.
- Miért lettél idol? – csúszott ki számon egy kérdés, mielőtt átgondoltam volna, s egyből megakadt a levegő torkomon. Jimin azonban észre sem vette, csak halkan elnevetve magát nézett le a lába közt a homokra. Beletelt pár pillanatba, míg végül válaszolt.
- Valójában én sem tudom – mondta ki végül, mire ránéztem. – Nem terveztem. Én egy busani gyerek vagyok, aki szerette a táncot. Egy művészeti iskolába jártam, mielőtt felkerültem ide – kezdte mesélni. – A tánctanárom azóta szerette volna, hogy elmenjek egy ügynökség felvételijére, mióta először látott táncolni. Akkor még ő sem tudta, hogy van énekhangom, de egyszer megkért, hogy énekeljek neki. Azt hiszem egy Sia-dalt kért tőlem, de aztán végül nem mondott semmit rá. Nagyon rosszul éreztem magam, mintha valamit elrontottam volna. Két héttel később viszont odajött hozzám egy táncpróba után, s egy jelentkezési lapot nyomott a kezembe. Nem, az nem a BigHit felvételjére szólt, hanem az SM-ére. Én tiltakozni kezdtem, nem szerettem volna elmenni, nem volt elég tehetségem hozzá. A tanárnőm erre sem mondott semmit, majd egy hónappal később ismét egy jelentkezési lappal jött oda hozzám. Az már a BigHité volt, azonban először azt is elutasítottam. Ezúttal a tanárnőm nem hallgatott, hanem kiabálva elmondta, hogy minden adottságom megvan ahhoz, hogy idol legyen belőlem. Azt mondta, angyali hangom van, hogy mivel én vagyok az osztályelső, táncolni is tudnék, s hogy a kinézetem is tökéletes erre az elhivatottságra – mosolyodott el. – És azt is mondta, hogy több esélyem van egy kis cégnél érvényesülni, mint mondjuk az SM-nél. Akkor azt mondtam, hogy nem, de pár nappal később, alváshiánytól szenvedve végül leadtam a tanárnőnek a kitöltött jelentkezési papírt – fejezte be, én pedig próbáltam feldolgozni. – És most itt vagyok – mosolygott rám oldalra fordítva fejét.
Pár pillanat múlva én is megszólaltam.
- Nem gondoltam volna, hogy sosem volt álmod híresnek lenni – tátottam el szám, s egy részem elszégyellte magát, amiért azt gondoltam róla, hogy mindenáron figyelmet akart. Hogy kapzsi módon szerezte meg a hírnevet.
- Sokan nem gondolják – nevetett fel, s háta mögé tenyerelve nyújtotta ki lábát. – Mindenki beképzelt ficsúrnak néz, vagy külföldiek „kislánynak”, esetleg melegnek, mert olyan vagyok, amilyen. Pedig egy cseppet sem. Azt hiszi mindenki, hogy egy idol, vagy híresség túlteng az önbizalomtól...pedig szerintem nekik nagyobb megfelelési kényszerük van, mint egy csapat tizenéves lánynak. – Hátranéztem, s láttam szemében, hogy magáról is ugyanezt gondolja. És hogy fáj neki.
- Érdekes – válaszoltam végül.
- Micsoda? – kérdezett vissza értetlenül.
- Hogy pont a legtökéletesebb embereknek van a legtöbb problémájuk saját magukkal – néztem a tengerre, s kezdtem igazán sajnálni a hírességeket. Igaz, volt idő, amikor szerettem volna ismert előadó, vagy színésznő lenni, de így belegondolva minden jobb annál az életnél. Jimint látva példának, akit nem biztos, hogy képes leszek kiszedni abból a gödörből, amit neki ástak, s belelökték...inkább mindenkit lebeszélnék róla.
- Van, aki nem tökéletes – szólalt meg jóval később. – Van, aki sosem lesz az. Ez a legnagyobb baja a hírességeknek. Mindig lesz valami baki a tökéletes külsőben. Ezzel van a baj – sóhajtott egyet, én pedig majdnem kimondtam, hogy az ő külseje tényleg tökéletes. Mert így gondoltam.
Úgy fél óra üldögélés után Jimin egyszer csak fogta magát, felpattanva megfogta a kezemet, s víz fele kezdett húzni nagyon nagy erővel. Fel sem fogtam, mi történik, máris a vízben találtam magam, s Jimin a hirtelen jött ellenállástól nem lépett elég erősen, így hátraborult, engem is magával húzva a térdig érő vízben, s átkarolva a derekam tartott meg.
Hogy mi volt az első gondolatom? Jiminnek a varrott és kötött keze a víz alá került. A második? Hogy Park Jiminnek elment a maradék esze is.
Egyből felhúztam fejem a víz alól, s Jimint is próbáltam, azonban nem egészen úgy sikerült, ahogy terveztem. Az ölében kötöttem ki. Ismét. De egyáltalán nem érdekelt, egyedül a karja érdekelt, amit egyből kihúztam a víz alól, s körbenéztem, vérzik-e. Szerencsére még nem, azonban a kötés teljesen átázott.
- Nem csíp? – néztem rá, s egyből torkomon akadt a levegő.
Jimin egy pillanatra se figyelt karjára, csak engem nézett, s amint rápillantottam, teljesen elvesztem világosbarna szemeiben. Azt hiszem, pislogni sem pislogtam azalatt a pár másodperc alatt, amíg egymás orrára lélegeztünk, s egymásba meredtünk. Apró szemei folyamatosan cikáztak az én szemeimben, majd olyan történt, aminek nem kellett volna. Lenézett ajkaimra.
Egyből elfordítottam fejem, teljesen elment az eszem, s megpróbáltam felállni, majd varrott kezénél fogva magammal húztam fel, mire eltorzult arca, görcsbe rándult jobb karja, s sziszegni kezdett.
- Nagyon csíp? – kérdeztem, miközben kihúztam a vízből, s felkapva a takarót meg a chipset indultam vele vissza a házba.
- Nagyon – mondta úgy, mintha égetné valami, s elkezdte rázni a karját, de megállítottam.
- Még kárt teszel a varratban – figyelmeztetettem, s gyorsabbra vettem a tempót.
Beérve a házba betereltem a fürdőbe, hogy rakja hidegvíz alá, majd elmentem az elsősegélyes cuccokért, s egy nagy adag kötszerrel, sebészollóval, fertőtlenítővel és ragasztóval tértem vissza. Akkora már nem tűnt annyira rossznak a helyzet.
- Gyere, újrakötöm – kaptam le egy törölközőt, megtöröltem a kezét, s bevezettem a hálóba, ahol leült az ágyra, én pedig eléguggoltam.
Nem éppen tudtam, hogy fogjam meg, hogy ne fájjon neki, így egy kissé haboztam.
- Csináld már, YeEun! – nyöszörögte, s igazából most először szólított a nevemen. Pedig...még nem is mondtam meg neki.
Végül a kötés azon oldalánál vágtam bele, ami pont szemben volt a varrati oldallal, így nem annyira fájt Jiminnek, hogy húztam a varratokat. Nagyon óvatosan fejtettem le kezéről, s néhány helyen az öltésekbe bele is akadt a kötés, ami húzta a bőrét, és természetesen fájt is neki, azonban engem sokkal jobban lesokkolt a seb nagysága, mint a varratok kinézete. Egy pillanatra a szám elé is tartottam a kezem, s elfordultam, ugyanis sosem bírtam annak a látványát, ha valamit felvágnak, vagy fel van vágva, össze van varrva, akármilyen élőlényről is legyen szó.
- Jól vagy? – kérdezte Jimin halkan. Összeszedve magam bólintottam, s visszafordulva hozzá, egy vattára öntöttem jókora adag fertőtlenítőt, s óvatosan elkezdtem bekenni a sebet és annak környékét.
- Nem igazán látom szükségét a fertőtlenítőnek, mert a só megteszi a hatását, de engem nyírnak ki, ha mégis bajod lesz, úgyhogy bocs a csípésért – figyelmeztetettem, mielőtt a sebhez értem. Fogai közt szűrve a levegőt próbálta enyhíteni a csípést, én viszont nem tudtam mást, elkezdtem fújni neki. Anya gyakran csinálta ezt, ha az én sebeimet fertőtlenítette. Erre egy kicsit abbahagyta a lihegést, s nézni kezdte, amit csinálok. – Jobb? – kérdeztem halkan. Kis habozás után válaszolt.
- Sokkal – mondta halkan, mire elmosolyodtam.
Mikor végeztem a fertőtlenítéssel, egy nagy adag kötszert tekertem fel a kezemre, majd kezdtem alkarjára is rátenni, minél kevésbé fájjon, viszont muszáj volt szorosra. Amikor leragasztottam sóhajtottam egy nagyot, s felnéztem rá. Szeme csillogott, ahogy engem figyelt, én pedig majdnem szégyenlős lettem ettől a nézéstől.
- Kényelmes? Nem fáj? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva, mire végre a kezére kezdett figyelni.
- Nem – nyögte ki. – Jobb, mint az előző – mosolygott rám halványan, mire én is rá, s felállva kimentem a konyhába, hogy végre ebédeljünk. Mert most már muszáj volt.
- Jimin – szóltam. – Tudod...lenne egy kis kaja, amit meg kellene ennünk – próbáltam határozottan mondani.
Lassan kivánszorgott a szobából, azonban megállt az ajtóban.
- Előtte átöltözhetnénk – mondta, de nem értettem, így magamra néztem. Igen...az átázott pólómból kilátszódott a fehér melltartóm. Azt hiszem, életemben először kerültem zavarba.
- Őhm, persze, öltözzünk – indultam meg a fürdőbe olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, s próbáltam figyelmen kívül hagyni Jimin tekintetét.
Egyből megtörölköztem, s felkaptam egy apa-pólót, meg egy rövidnadrágot, majd kilépve engedtem be Jimint is.
Amíg öltözött, szedtem egy keveset az ebédből neki, nekem is ugyanannyit, viszont én már szörnyen éhes voltam, így falatoztam az edényből is.
Nem egészen tudtam leolvasni Jimin arcáról semmit sem, amikor leült a pulthoz, de tudtam, hogy muszáj ismét oldanom a feszültséget.
- Hogy kerültél be a bandába? – kérdeztem. – Azt hallottam, hogy te voltál az utolsó végleges tag. – Jimin elmosolyodott, s kicsit megturkálta az ételt. Kicsit féltem ezt a témát felhozni, ugyanis se ő, se én nem említettük meg a bandát, mióta itt vagyunk.
- Én voltam az utolsó, aki felvételt nyert a BigHithez azon a felvételin...és Bang PDnim azt gondolta, hogy van elég felkészültségem az egy évvel későbbi debüthoz, azért, mert tudtam táncolni. Viszont... – hallgatott el egy pillanatra –...nagyon féltem. Az egésztől. Mindenki legalább két éve trainee volt, én pedig...csak nem egészen egy évet kaptam. Sosem hittem, hogy megállom a helyem – gondolkozott el a tányérjába meredve. – A tagok nélkül sosem sikerült volna. Hiába voltak tanáraim, a legtöbbet nem ők segítettek. Hanem a másik hat tag – húzta mosolyra a száját.
- Szerintem senki nem gondolná rólad, hogy kevesebb trainee időd volt – válaszoltam bekapva egy falatot, mire Jimin is így tett. – Egy profi csapat vagytok...és ahogy hallottam, te foglalkozol a legtöbbet a fanokkal – mosolyogtam rá, mire kissé meglepődött. – Tudod, újságíróként olvasok ezt-azt – nevettem egy aprót.
- Ezt még sosem hallottam – ámult el. – Soha nem olvasunk olyan dolgokat, ahol rangsorolva vagyunk valami alapján. Ez örök szabály – evett még egy falatot.
- Akkor ne haragudj, nem akartam – szabadkoztam.
- Semmi gond, ez kedves – mosolygott, miközben tovább evett, nekem pedig kezdett megnyugodni a kavargó gyomrom. – Nem tudom, miért gondolják ezt.
- Hm, azt hiszem, a sok aegyo miatt – gondolkoztam el. – És a sok Twitter poszt is közrejátszik.
- Érdekes – merült el gondolataiban, s láttam magam előtt, ahogy magában repes az örömtől.
És ezalatt az idő alatt sikeresen megettük az kései ebédünket. Nekem pedig egy hatalmas kő esett le szívemről.