I Could Save You(Jiminff)

Tizenhatodik

Halkan, ajkamat harapdálva vezettem haza az albérletünkbe. Gondolataim zakatoltak minduntalan, Jiwoo körül, hogy mit mondok neki, egyszerűen minden mást elfelejtettem, csak az egyre növekvő, s eddig nem létező lelkiismeret fordulásom kötötte le figyelmem. Mindeddig próbáltam eltemetni magamban, de most, hogy Jimin már nem volt mellettem, mind előbukkant.
Amikor befordultam az utcánkba görcsbe rándult a gyomrom, már láttam magam előtt, ahogy Jiwoo először sírva a nyakamba borul, aztán elenged, s elkezd velem üvöltözni, hogy mégis hol a fenében voltam, én pedig nem tudok megszólalni, ugyanis én is majdnem elsírom magam, amiért rájövök, hogy mennyire megbántottam, meg mennyit szenvedett miattam, és még csak azt sem tudom, mit mondjak neki magyarázatképp. Aztán megint sírva a nyakamba borul.
Beállva a mélygarázsba kelletlenül zártam be az autót, s szálltam be a liftbe, hogy felvigyen a hatodikra, amelynek folyosóján hosszú percekig állva, nyöszörögve, s szörnyülködve agyaltam ki, hogyan magyarázhatnám meg, miért voltam ekkora seggfej. Végül feladtam, akármennyire is próbáltam volna, nem tudtam volna jól előadni az egész Jimines sztorit anélkül, hogy egy szál valahonnan hiányozna, ezért csak elfordítottam a kulcsot a zárban, s beléptem a házba.
Lábdobogás, tudtam, hogy Jiwoo egyből tudni fogja, hogy ki nyitja kulccsal az ajtót, s amint meglátott, eltorzult arca, s potyogni kezdtek könnyei, majd a nyakamba borult, csakúgy, mint Jimin, csak most nem kaptam levegőt. Jimin ölelése határozottan jobb volt. De csak ebből a szempontból. Semmi másból...
- YeEun - motyogta reszketve. Lassan simogatni kezdtem hátát, miközben én is hasonlóan átkaroltam. - YeEun, tényleg hazajöttél? - szipogta, mire belebújtam nyakába.
- Itt vagyok, Jiwoo - suttogtam, s próbáltam visszanyelni bűntudatom, s könnyeim, ugyanis sikerült engem is teljesen belevonni ebbe érzelmileg.
Hirtelen ellökött magától, s bánat helyett dühösen nézett szemeimbe.
- Elment az eszed?! Hol a fenében voltál két teljes napig, és miért nem tudtál nekem akár írni se?! - kezdett gesztikulálni, én pedig behúztam a nyakam. - Van róla fogalmad mennyi üzenetet hagytam, és hányszor hívtalak?! - kiabált, mire szemem összeszorítva vettem le cipőm, s vizes felsőm, majd kikerültem, Jiwoo viszont követett szemével.
- Ez egy kicsit összetett, Jiwoo, de ne haragudj, több ilyen tuti nem lesz - magyarázkodtam leülve a konyhapulthoz. Értetlenül bámult vissza rám. - Jó, tudom, hogy nem ezt a magyarázatot vártad, d-
- Nem ezt vártam? - kérdezte olyan halkan, hogy szinte már tekintélyt parancsoló volt. - Hogy nem ezt vártam?! - emelte meg hangját. - Ez édeskevés arra, hogy leírja, mit érzek most! - nézett dühösen szemeimbe. - Mégis hol a fenében voltál két teljes napig, hogy még egy SMS-t sem tudtál küldeni, hogy ÉLSZ?! - kiáltotta az utolsó szót.
Elhallgattam, s megpróbáltam összeszedni gondolataim. Beszélnem kellett Jiwoo-val, ezt pontosan jól tudtam, azonban minden áron próbáltam elkerülni. Ennek oka pedig az volt, hogy én sem tudtam megmagyarázni tetteim miértjét. Hiszen, miért érdekelt Jimin olyan szinten, hogy másodjára is betörtem a házukba? Miért segítettem neki a sajtóval, ha tudtam, hogyan fog reagálni? Miért kerestem kétségbeesetten Szöul utcáin aznap? Miért kockáztattam, hogy kiderül Jimin tartózkodása és kiléte, miért viseltem el Jamie apukáját, miközben tudtam, hogy mennyire nem tudunk egy légtérben lenni? Miért töltöttem vele két napot, miért akartam egyáltalán segíteni rajta, mikor nem is ismertem? És egy nagyon lényeges...miért érzem ezt a kellemetlen nyomást, mióta eljöttem a dormtól?
Végül adtam egy nagyjából helytálló történetet Jiwoonak, amibe mindent belesűrítettem, azonban nem magyaráztam meg semmit. Ennek persze meg is lett az eredménye.
- De YeEun... - kereste a szavakat Jiwoo. - Én nem hiszem el, hogy te raboltad el Jimint! - akadt ki egyből. - Elment az eszed? YeEun, te sose voltál ilyen, miért csináltad ezt? - kérdezte szemeim fürkészve. - Miért csinálod ezt Jiminnel?
Sóhajtottam, s megdörzsöltem szemeim.
- Mert más nem tud a betegségéről, Jiwoo - nyögtem ki egy egész elfogadható megfogalmazását annak, amit belül éreztem. De valami még mindig hiányozott abból a mondatból. - Csak én - néztem könyörgőn szemeibe, hátha sikerül megértetni még azt is, amit én sem értek. - Úgy érzem, az én felelősségem - suttogtam el a végét.
Jiwoo pár percig csendben rágta száját, majd újra megszólalt.
- Akkor sem értem, YeEun - vont vállat rám vezetve tekintetét. - Nem mondtad el hetekig, hogy mi történik, semmit az égadta világon, és aztán fogtad magad, leléptél, ráadásul magaddal vittél egy idolt is. Illegálisan. Jézusom, még jó, hogy nem hívott rendőrt, miután felkelt a nyaralóban - kapott fejéhez hüledezve, amit teljesen megértettem, azonban én tudtam, hogy Jimin nem hív rendőrt. Akármennyire is ellenséges volt velem az elején, egy percig sem féltem ettől a eshetőségtől. - Neked tényleg elmentek otthonról, YeEun! - nézett rám hirtelen. - Tudod te, mekkora pereskedés lett volna? Még a bugyinkat is leperelték volna! - kiáltotta arcomba, mire nyeltem egyet.
Jiwoo nagyon ideges volt abban a pillanatban, amire mondanám, hogy meglepett, de egyáltalán nem. Az lepett meg, hogy nem értette, mit akartam neki mondani.
- Jiwoo...tudom, hogy ideges vagy, de azokután a szörnyű hetek után, amiken keresztülment, meg én is, nem tudtam mást tenni, kérlek értsd meg! - kértem, mire hisztérikusan elnevette magát.
- Most komolyan azt hiszed, hogy ez a leglényegesebb? - nézett rám eszelős tekintettel, amitől igazán megijedtem. Szerintem sose láttam még ilyennek. - Mi van, ha az egész csel volt? Mi van, ha most éppen a körözésedet adják ki, és mindjárt itt vannak a rendőrök, hogy tönkrevágják az életünket? - Jiwoo ezekkel a mondatokkal szempillantás alatt bogarat ültetett a fülembe. Tényleg igaz lehet ez? Jimin csőbe akart volna húzni mindvégig, a két nap alatt? Én pedig naiv módon hittem neki?
- Nem - válaszoltam, Jiwoo pedig értetlenül nézett rám. - Jimin nem az a fajta, és akkor is segíteni fogok neki túl lenni a betegségén, ugyanis az élete múlhat rajta! - néztem Jiwoo döbbent szemeibe.
- YeEun, hallod te hogy miket beszélsz? - suttogta nekem. - Nem jut el a felfogóközpontodba, hogy mibe keverted magad, engem és a lapunkat is? Mi van, ha ez kiderül? Mindenki a nyakunkra fog járni, még a múltkorinál is jobban, lecsuknak, elperelnek mindent, és téged az az egyetlen dolog érdekel, hogy Jiminen segíts? Mikor teljesen biztos vagyok benne, hogy semmit se gondolt komolyan az elmúlt két napban! - emelte fel hangját. - És YeEun, képes voltál előlem is úgy elrejtőzni napokra, hogy egy pillanatig se jutott eszedbe, hogy felkeress! Van róla fogalmad, mennyire aggódtunk anyuékkal? Azt hittük... - halkult el, s a haragot hirtelen felváltotta a bánat. Elnézett rólam, s vett egy nagy levegőt - ...hogy sose jössz vissza - lábadt könnybe a szeme, s nekem is elszállt minden mondandóm. Nem akartam Jiwoot ennél is jobban bántani, így felállva odaléptem hozzá, s szorosan nyaka köré kulcsoltam karjaim, míg újra felzokogott.
- Már itt vagyok, Jiwoo - suttogtam fülébe, miközben újra simogatni kezdtem.
Jiwoo és a szülei, akik olyanok, mintha a sajátom lennének...rosszul voltak ebben a pár napban, ez tény, de nekem sokkal kellemesebb volt ebbe a házba úgy belépni, hogy minden tőlem telhetőt megtettem Jiminért. Fájt, hogy bántottam a családtagjaimat, de Jimint nem hagyhattam csak úgy, a széken állva, kötéllel a nyakában, arra várva, hogy valaki kirúgja alóla. Így tudtam figyelni Jiwoora, aki miután kisírta magát, ebédet készített, amíg vele beszélgettem az elmúlt két napjáról, majd csatlakoztak Jiwoo szülei is, akik szintén sírva borultak nyakamba, de nekik teljesen mást mondtunk arról, hogy hol voltam.
Jiwoo...gyorsan zár le dolgokat, így később már csak azon vettem észre, hogy mélyen megérintette az elmúlt két nap, hogy néha elkaptam egy hosszú, mosolygós pillantását rajtam, vagy megérintette a kezem az asztalon. Azonban egy szót sem kérdezett arról, hogy mi történt a nyaralóban, viszont jó barátnőhöz és majdnem tesóhoz méltóan tudtam, mit gondol. Így késő este, miután volt egy csajos napunk, s végeztünk a fürdéssel, megállítottam az ajtajában.
- Tudom, miket gondolsz az egész Jimines ügyről - kezdtem bele, mire kissé megkeményedett arca -, de nem történt semmi olyan, ami rossz lenne. Felújítottuk a nyaralót - vontam vállat mosolyogva, mire Jiwoo csak gondterhelten elgondolkozott rajtam, s bólintva bement a szobájába.
Őszintén...én szívesen beszéltem volna Jiminről. Hogy milyen remek ember ő valójában, hogy milyen szép volt az a két nap vele, hogy nagyon csúnyán elítéltük őt a legelején. Hogy ő csak egy fiú, akinek szüksége van odafigyelésre, s törődésre ahhoz, hogy jól legyen. Hogy mennyire kedves, szerény, aranyos és tehetséges személyiség, szerettem volna, ha Jiwoo-nak is megváltozik a véleménye róla. De esélyt sem kaptam erre, és ez nagyon rosszul érintett.
Aznap nagyon rossz szájízzel aludtam el. Persze, boldog voltam, hogy Jiwoo jobban van, ahogyan a fogadó szüleim is, jó is volt itthon lenni, csak...a sötét, csendes szobámban ülve jutott eszembe, hogy nem néztem Jimin Live-ját, és hogy nem beszéltem vele reggel óta. Hirtelen egy kis hiányt éreztem, de aztán emlékeztettem magam, hogy Jiminnek sok elintéznivalója van most, és rengeteg pótolnivalója, így nem kereshetem egy ideig. Keresni fogom, de nem most. Nem akarom elrontani a munkáját, hiszen ahogy megismertem a rajongóikat, nagyon aggódnának, ha látnák, hogy Jiminnek egészen máshol jár az esze, esetleg valamit elront.
Sokat forgolódtam, mire kiűztem a Park Jiminnel kapcsolatos gondolataimat fejemből, és azt is, hogy nem beszélhetek vele addig, amíg nem rendeződik az ő élete is.
„A parton fekve csak a tenger kellemes, megnyugtató hangját lehetett hallani, miközben ezer csillag világította be az eget. Hűvös szellő fújta felénk a sós, nedves levegőt a víz felől, én pedig a szédüléstől folyamatosan azt hajtogattam Jiminnek, hogy láttam egy hullócsillagot.
- Már megint félrebeszélsz - nevetett fel mellettem fekve a meleg homokban, mellkasán pihentetve két apró kézfejét. - Nincs is hullócsillag az égen ma este - motyogta elfojtva egy újabb mosolyt.
- De, tuti hogy van! Láttam - kötöttem bele, mint egy kisgyerek, és igazából józanul magam sem értettem, mi ütött belém.
Jimin lehunyva szemét nevetett fel még egyszer, majd felülve lenézett rám. Pár pillanatig nem szólt semmit, amíg a szemeimbe bámult.
- Hogy tudott ennyi soju így beütni? - kérdezte szélesen elmosolyodva, minek következtében előbukkantak almácskái, s szeme eltűnt.
Elvesztem abban a mosolyban, hirtelen úgy éreztem, muszáj lennék addig babusgatni azt a - testéhez képest - husis arcot, amíg vörös nem lesz. Fogalmam sem volt, honnan jöttek ilyen gondolataim, de valószínű a pia mondatta ki velem a következőket is.
- Édes mosolyod van - vigyorodtam el én is, mire Jimin arcáról lefagyott az a mosoly, elnézett rólam, s köhögve egyet fordult el, majd feküdt vissza mellém.
Nem értettem, mi olyan rossz abban, ha megdicsérik valaki mosolyát, de magamban vállat vontam és tovább figyeltem az eget, ahol ismét hullócsillagok kezdtek hullani, és megint mondtam Jiminnek, aki ugyanúgy nevetett rajtam."