I Could Save You(Jiminff)

Negyedik

A következő napom se telt másképp. Korán kelés, rohanás, alvás egy kávézóban, majd egy étteremben, s haza. Valójában az elkövetkezendő egy hetem sem. Próbáltam visszaugrani a jelenembe, de nem igazán úgy alakult, ahogy terveztem. Akárhányszor láttam őket, Jimint, mindannyiszor felvillant előttem a kép, ahogy Jimin az ujját próbálja ledugni a torkán. És egyre jobban emésztett a bűntudat, hogy a Bangtan fiúk nem tudnak semmit erről, az egész világ csak találgat igazából teljesen valós dolgokat, hogy Jimin napról napra gyengébb. Teljesen ellepett az idegesség, a bűntudat és a tehetetlenség. Ugyanis továbbra sem volt semmilyen közelebbi kapcsolatom a BTS-el, főleg nem azzal a taggal, akiért egyre jobban aggódtam. És tudtam, hogy megint valami őrültséget készülök tenni.
Ez az állításom pedig akkor bizonyosodott be, amikor nem a próbateremhez indultam reggel, hanem a dormhoz. Ismét, azonban most nem Jiwoo miatt, sokkal inkább magam miatt. Nem bírtam tovább a bennem kavargó érzéseket.
Megint körbenéztem minden ablakot, s most nem a fürdő ablakát találtam nyitva, hanem a nappaliét. A fiúk most indultak nemrég próbálni, s Jimin nincsen velük.
- Mi a fészkes fenét csinálsz már megint, YeEun? – suttogtam magamnak, miközben beszenvedtem magam, s kanapé mögé estem, elég nagy koppanással, és már meg is hallottam azt, amiért jöttem. Fényképezőgépemet bekészítve sétáltam a fürdő fele, s amikor odaértem, kirúgtam az ajtót, majd egy címlapfotós Park Jimint készítettem, aki a vécé felett könyökölve dugta le ujját a torkán.
  Teljes rémülettel, majd döbbenettel fordult felém, s ült le a fürdő padlójára. Én pedig vigyorogtam a kamerát fogva.
- T-te – szólalt meg nagy nehezen. – Te mit keresel megint itt? – váltott értetlenből dühösbe, amin még én is meglepődtem.
- Idősebb vagyok nálad, úgyhogy egy kis tiszteletet elfogadnék – mondtam szórakozottan az ajtófélfának dőlve. Megenyhültek egy kissé arcizmai, de továbbra se jutott szóhoz.
- Miért vagy itt? Minek jössz a házamba?! Alkut kötöttünk, úgy volt, hogy nem jössz többet! Mit akarsz? Mit akarsz tőlem? – kérdezte kétségbeesetten. Na, jó, az igaz, hogy ezt nem egészen így terveztem. Nem akartam, hogy veszekedjünk vagy ilyesmi, csak...segíteni akartam. Én sem értem, hogy miért, de úgy éreztem, muszáj ezt tennem. És ezt még magamnak is nehéz volt beismerni, ezért neki végképp nem mondhattam el. Őszintén, tényleg elment az eszem, fogalmam sem volt, mit szabadítok a fejemre.
- Zsarollak éppen, ha nem lenne elég egyértelmű – mutattam fel a kamerát, mire Jimin lehunyta szemeit, s felállva felsóhajtott.
- Mit szeretnél? Pénzt, hírnevet, előléptetést, koncertjegyet, képet? – sorolta fel, én viszont határozottan megráztam fejem. – Akkor? Ennél messzebb nem mehetsz, akkor már inkább feljelentek, csak már a három vád mellé negyedik lesz a szexuális zaklatás! – vágta hozzám, s felállt a földről. Hűh, legkisebb tagként is magasabb nálam.
- Hülye! Miket gondolsz te rólam? – szaladt grimaszba az arcom, ő pedig őszintén megkönnyebbült.
- Akkor mondd már el végre!
- Csak...legyünk barátok – nyújtottam neki kezet. Igen, ez annyira volt abszurd, mint amennyire hangzott. Jimin teljesen összezavarodva nézett rám, szerintem levegőt se vett pár másodpercig.
- Hogy mi van? – kérdezte végül, majd hisztérikusan elnevette magát, beletúrt hajába, s elfordulva az arcát dörzsölgette. – Te most ugye csak szórakozol? Idejössz kétszer, mint valami beteg amerikai paparazzi, lefényképezel, és azt várod tőlem, hogy mivel van nálad kép rólam, legyek a barátod? Ezt szerintem kezelni kéne – rázta meg fejét, s fel-alá kezdett járkálni.
- Álljunk meg egy pillanatra! Én vagyok a kezelnivaló, amikor te hánytatod magad naponta legalább ötször, hogy ennél is vékonyabb legyél?! – mutattam rajta végig, mire kissé hátrahőkölt. – Ó, ugyanmár, a vak is látja, hogy mit csinálsz magaddal! Szerinted a fanjaid nem sejtik? Szerinted a tagok nem sejtik? Az egész világ találgat, hogy mi bajod lehet, és tudod, eléggé jó helyen szimatolnak ahhoz, hogy mindenki megtudja! – kiáltottam, s magam sem hittem el, hogy képes voltam erre. Jimin pedig ismét nem jutott szóhoz, pislogni se pislogott. – Ezért légyszíves, ha valaki segíteni akar neked, akkor fogadd el!
  Beletelt pár másodpercbe, mire Jimin mindent felfogott, amit mondtam, viszont én egyre inkább kezdtem kínosan érezni magam. Egyszerűen nem hittem el, hogy mit művelek.
-Neked elment az eszed? – kérdezte meg végül. – Mégis kinek képzeled magad, hogy csak úgy ide gyere, egy bandának a lakására, és megzsarolj egy tagot, egy embert?!– emelte fel hangját. – Fogalmam sincs róla, hogy ki vagy, összesen kétszer láttalak, akkor sem önszántamból, mert ismétlem, betörtél hozzánk, és most azt kéred, hogy legyünk barátok, mert van nálad két fotó, amivel véget vethetsz az életemnek? Ezt te viccesnek tartod? – kérdezte komolyan, s valahogy nyoma sem volt annak a védtelen és szégyenlős Jiminnek, akivel a múltkor találkoztam. – Egyszerűen nem hiszem el – fogta meg fejét, s elnevette magát. – Minden napra jár egy őrült újságíró, aki belőlem akar megélni? – kérdezte leginkább magától, mire kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Egyáltalán nem így terveztem ezt az egészet. – Nem volt még elég? – fordult indulatosan felém. – Nem, dehogy is, hogy lett volna elég, hiszen képes voltál kétszer betörni ide – legyintett le. Nem jutottam szóhoz, valahogy képtelen voltam megszólalni. – És már ne is haragudj, de mi a fene közöd van ahhoz, hogy én mit csinálok az életemmel? – kérdezte már szinte hisztérikus hangnemben. – Mi közöd van ahhoz, hogy én beteg vagyok-e vagy nem? – kezdett megint hangosan beszélni. – Miért hiszi azt minden magadfajta, hogy bármi beleszólása is van az én életembe?! – kiáltotta az arcomba, s ez volt az a pont, ahol kezdtem ideges lenni.
- Akkora idióta vagy! Ugyanolyan üresfejű, beképzelt divatmajom vagy, mint az összes többi! Képtelen vagy azokkal az emberekkel foglalkozni, akik aggódnak érted! – kiabáltam már én is, és legalább ugyanannyira meg voltam lepődve magamon, mint Jimin, akinek az egekig szaladt szemöldöke. – A fél világ arról beszél, hogy miért diétázol már megint, képesek nekimenni a kiadótoknak, mert azt hiszik, az kényszerít erre, de te egy pillanatra se akarod és nem is veszed észre, mert állandóan magaddal törődsz! – léptem egy lépést felé. – Azt hiszed, mindenki utál? Azt hiszed, hogy a fanjaitok csak téged nem szeretnek? – léptem egyre közelebb, s tudtam, hogy itt meg kellene állnom. De nem bírtam. – Azt hiszed, nem foglalkozik veled senki? Na, mondok én neked valamit – emeltem fel mutató ujjam. – Mindenki akkor utált meg téged, amikor magadra vontad a figyelmet, amire mindig is vágytál – mondtam ki, s láttam Jimin szemében, hogy ezzel a lelke legmélyére tapostam. Mert minden szavam igaz volt, de hiába, akkor megbántam, amikor még ki sem mondtam.
  És ez volt az a pillanat, amikor Jimin szeme megtelt könnyel, nem tudott megszólalni, én pedig a maradék önbecsülésemmel együtt ledobtam a fényképezőgépet a kanapéra, amin meg volt nyitva a kép, s kisétáltam a bejárati ajtón.
  Amint az autóhoz értem, egy hatalmasat vágtam a motorházra, s rátámaszkodtam. Valahogyan egy héttel később is ugyanabba a szituációba keveredtem, a saját önfejűségemből, de sehova sem jutottam vele. Vagyis, visszább léptem hat lépést az egésszel. Ezek után már nem tudtam Jimin után kutatni. Nem volt mit, hiszen tudtam mindent, sőt talán még többet is, mint kellett volna, és mindhiába, ugyanis semmi bizonyítékom nem volt rá. Úgy éreztem, tényleg összeomlott az a világ, amiben addig éltem.