I Could Save You(Jiminff)

Tizenharmadik

Reggel motoszkálásra ébredtem. Kint a konyhában motoszkált Jimin. Nyűglődve ültem fel az ágyamban, majd kissé megpróbáltam magamhoz térni. Úgy éreztem, semmit se aludtam egész este. És amikor ránéztem az órámra, igazoltam, hogy öt és fél óránál többet nem igen aludtam. Mielőtt kikeltem volna az ágyból, láttam az ajtóm előtt elmenni Jimint egy édes burgonyát tartva a kezében. Majdnem hangosan felnevettem, így szám elé téve kezem dőltem hátra az ágyban, s fülig érő mosollyal próbáltam felfogni, amit éppen láttam. Jimin sunyiban, magától eszik. Na, nem rendes ételt, de közelít felé. És ez korán reggel igazán feldobott.
Miután kimosolyogtam magam, nem tudtam visszaaludni, akármennyire is fáradt voltam, azonban éhes még inkább, szóval én is felkeltem egy kis édes burgonyáért. Azonban nem tudtam megállni, hogy ne nézzek be Jimin ajtaján, és a látvány, hogy az ágyon ült törökülésben, kócos hajjal, az egyik apa-pólómban, miközben a krumplit ette, újra megmosolyogtatott. Fülig érően. És Jimin meglátott.
Amikor felnézett rám, egyik szemébe lógott haja, a szájában volt egy falat, és megállt mozdulataiban.
- Hát ez a látvány eszméletlen édes – nevettem el magam, mire Jimin lenyelte a falatot, s zavarában elkezdte letakarítani a takarót.
- Jó reggelt – motyogta tömören, majd felállt ágyából, én pedig abbahagytam a nevetést, amint megláttam, hogy nadrág helyett alsónadrágban van. Fogalmam sincs, miért, de ez zavarba ejtő volt, pedig már láttam így, ezért elindultam a konyha fele.
- Megyek én is enni – mondtam gyorsan, s nekiültem egy adag krumplinak. Az egészben a megnyugtató, hogy Jimin is zavarban volt. Duplán.
  Becsukta az ajtót, s mikor kijött hozzám, már abban a nadrágban volt, amiben idehoztam.
- Miért keltél ilyen korán? – kérdeztem tőle.
- Ezt akartam kérdezni tőled – ráncolta szemöldökét.
- Felébresztettél a pakolással – fojtottam vissza mosolyom, mire lesütötte szemét.
- Ne haragudj – motyogta, miközben elvett még egy krumplit, amit jóleső érzéssel néztem végig.
- Ne sajnálkozz, szeretek reggel fent lenni – vallottam be. – Gyönyörű ilyenkor a part – biccentettem magam mögé.
- Igen? – vonta fel kíváncsian szemöldökét. – Megnézzük? – lelkesedett hirtelen.
- Persze – bólintottam. – De akkor se mondtad meg, miért keltél fel – böktem meg karját.
- Nem tudom – vont vállat. – Csak úgy felkeltem és nem tudtam visszaaludni. – Láttam rajta, hogy hazudik, de nem akartam faggatni. Komolynak tűnt.
- Majd alszunk délután. Na gyere, hozd a pokrócot – intettem neki, s a krumplit visszatéve kiléptem a teraszra. Jimin pedig oda is hozta az édes burgonyát. Felvont szemöldökkel néztem rá. Aztán megláttam a pattogós cukrot, ami maradt tegnapról.
- Hihetetlen vagy – ráztam meg fejem nevetve.
- Most miért? Kedvenceim – nézett rám sértetten.
- Aztán kiderül, hogy az összes édesség a kedvenced – vágtam oda neki, majd kivettem a másik kezéből a pokrócot, ugyanis tuti elejtette volna az édességeket.
  Leérve a partra leterítettem, azonban nem akartam leülni rá. Bele akartam menni egy kicsit a vízbe.
- Bemegyek egy kicsit, jó? – néztem le Jiminre, aki bólintott. – Nehogy beleboríts! – figyelmeztettem, mire felkuncogott, s szórt egy adag pattogós cukrot a szájába.
  Lassan belelépkedtem a tengerbe, aminek nagyon kellemes volt a hőmérséklete már korán reggel, így combig belementem. Imádtam reggelente a tengert, olyan nyugodt, s kellemes volt, ami más nem tudna lenni. A horizont vonalon elvált egymástól a párás vízfelszín az égtől, amely halványsárgán virított a Nap körül, ezzel bevilágítva mindent ugyanolyan színnel. Beleszívtam a sós, nedves, hűs levegőbe, majd körbenéztem, de senki nem volt a parton.
  Aztán gondoltam egyet, s a vízfelszínt meg simítva magam előtt bámultam le a kristálytiszta homokos aljára, majd egy hirtelen mozdulattal ugrottam a víz alá.
  Kellemes hűvös volt a víz, s miután megszoktam úszni kezdtem, ameddig el nem fogyott a levegőm, majd felbuktam a víz alól, s háttal kiterültem a vízre, és lassan elmosolyodtam. Annyira szélesen, ahogyan csak tudtam, mert a hetek óta tartó rohangálás után először éreztem egy kicsit nyugodtnak magam. Felelősségmentesen és szabadon. És el kellett ismernem, hogy ez Jimin nélkül nem valósult volna meg.
  Felnéztem a partra, ahol Jimin már felállt, s aggódva figyelt engem. Meglepődtem a távolságon, ami elválasztott minket, nem hittem el, hogy egy levegővétellel képes voltam ennyit leúszni, de miután Jimin elkezdett integetni, hogy menjek vissza, újra a víz alá buktam, s körülbelül ott kötöttem ki, ahonnan indultam. A három méter mély vízből a combig érőben.
- YeEun! Elment az eszed?! – kiáltott rám Jimin, amin őszintén meglepődtem, majd elkezdtem kisétálni a vízből. – Szólhattál volna, hogy elmész! Mi van, ha bajod lesz, és én nem tudok beúszni utánad?! – mutatta fel karját idegesen, amelyik be volt kötve, majd arcára néztem, ami szinte vörös volt a dühtől, s fel volt fújódva. Utoljára az első veszekedésünkkor láttam így.
- Jimin, nyugi, nincsen semmi baj – kezdtem nyugtatni, miközben közelebb lépkedtem hozzá.
- De van! Mihez kezdek, ha megfulladsz, vagy elvisz egy cápa?! – gesztikulált erősen.
- Egy cápa? – nevettem fel. – Ugyan már, Jimin, ezt te sem hiszed el!
- De igen! – válaszolta, mire eltűnődve néztem rajta végig.
- Tán nem aggódtál miattam? – kérdeztem gyanakodást tettetve. Jimin szeme elkerekedett, s megrázta fejét.
- Egyáltalán nem.
- Na, látom ám – böktem mellkasára, ami meglepően keménynek bizonyult. Sértetten nézett rám.
- Én biztos nem – fordított hátat, mire elnevettem magam, s felkapva a pokrócot Jimin után eredtem.
- Pedig nekem nagyon úgy tűnt – húztam tovább az agyát, mire hirtelen felém fordult, túl közelről, így nyeltem egyet.
- Maradjunk annyiban, hogy nekem is van épp elég okom aggódni miattad, szóval ne tegyél rá több lapáttal – mondta szemembe, én pedig nem jutottam szóhoz.
  Sarkonfordulva ott hagyott, mire kiengedtem a bent tartott levegőt, s utána bámulva próbáltam elhinni, hogy miattam aggódott az előbb. És hogy a tegnapi incidens újra megtörtént, csak fordítva.
  Visszaérve Jimin már alábbhagyott a duzzogásból, így megint nekiálltunk festeni, miután átöltöztem. Én befejeztem az egyik falat, ő pedig hozzákezdett egy másikhoz, így nem tudtunk egymással beszélni, aztán én éhes lettem, szóval összedobtam egy egyszerű szendvicset, Jimint viszont nem akartam ilyesmivel zavarni, ha nem muszáj, ugyanis ő több mindent evett reggel, mint én.
  Ez a szendvics kitartott egy ideig, de az idő eltelt, így be kellett mennem csinálni valami ebédfélét. Úgy vásároltam tegnap, hogy több kajára is fussa, így egy újabb diétás ételt készítettem, majd öntöttem magamnak kávét, és Jimint is megkérdeztem, aki a létrán épp egy faággal veszekedett. Én pedig a falnak dőlve kezdtem nézni őt.
- Ha kivitáztad magad, szólj – mondtam szórakozottan, miután már percek óta figyeltem a csatáját a gyümölcsfával.
  Hirtelen rám kapta tekintetét, s mérgesen szólt hozzám.
- Nem tudok vele mit kezdeni, de már legalább tizenkétszer állt a lapockám és bordáim közé ez az ág – vágott rá még egyet ajkát összepréselve, mintha azzal segítene, én pedig elnevettem magam.
- Ez nagyon aranyos volt. – Amint kimondtam, azonnal megbántam, ugyanis egyből alábbhagyott a nevetésem, s Jimin mérge is, azonban mentettem a menthetőt. – Azért jöttem, hogy kérsz-e kávét – köszörültem meg torkom.
- Igen, tejjel, köszönöm – válaszolta gyorsan, s visszatért a faág terrorizálásához.
Nekem teljesen elment az eszem? Ma már kétszer mondtam, hogy aranyos, pedig nagyon nem akartam ezeket a gondolatokat még elismerni se, nemhogy kimondani neki. Le kellett állnom...
  Miután kivittem a kávét nemsokkal csatlakoztam is hozzá újra festeni.
- Sajnálom, hogy reggel úgy kiakadtam – szólalt meg hirtelen Jimin, mire ránéztem. – Nem kellett volna.
- Ne sajnáld, inkább nekem kéne – vallottam be. – Tényleg nem kellett volna csak úgy beúsznom. Igazad volt – mondtam ki, s folytattam a festést. Láttam szemem sarkából, ahogy Jimin elmosolyodik, majd ő is visszalépett munkájába.
  Hosszú percekig nem beszéltünk, de ezalatt nyomasztani kezdett egy rossz gondolat, amit muszáj volt megbeszélnem Jiminnel, bármennyire is nem akartam. Ugyanis akármennyire nem akartam tudomásul venni, az elmúlt egy nap alatt sikerült megkedvelnem a társaságát.
- Jimin... – Fogalmam sem volt, hol kezdjem. Rám nézett, s teljesen ártatlanul várta, mit fogok mondani, nekem pedig fülemben zúgott a vér az idegességtől. – Tudod, hogy egyszer vissza kell mennünk...ugye? – kérdeztem, mire a fűvel benőtt földet kezdte pásztázni, majd újra visszalendült a festésbe. – Az igazság az...hogy jó lenne, ha holnap mennénk.
  Jimin nem reagált először, majd lassan újra rám nézett, combjára ejtve kezét, s csak csillogó szemekkel vizslatta enyéimet, ugyanúgy elmerülve, mint a parton, tegnap.
- De akkor ígérd meg, hogy találkozunk még – kérte attól félve, hogy talán többet nem fogjuk egymást látni. Nekem pedig hatalmasat dobbant szívem, ahogy nekem mondta ezeket a szavakat, teljesen őszintén. Beletelt pár pillanatba, míg válaszoltam neki.
- Megígérem – erősítettem meg, mire a kisujját nyújtotta le, s elnevettem magam, azonban ezt ő teljesen komolyan gondolta. Nyújtózkodva rákulcsoltam kisujjam az övére, majd összeérintettük hüvelykujjunk, s egymás szemébe nézve véstük örökre a másik elméjébe ezt az ígéretet.
  Délután egy óra környékén kevesebb idegbajjal invitáltam be Jimint ebédelni, bár azért még így is látszódott rajta, hogy nem szívesen eszik több kaját egyszerre.
  Most ő kezdett beszélgetni velem. A gimis éveiről, hogy milyen volt iskolát váltani. Elmondta, hogy Busanban sokan utálták, amiért olyan jó táncos volt, s a tanára imádta, aztán hogy itt Szöulban már csak hatodik volt az osztályrangsorban, amit én nem egészen értettem főleg azok után, hogy neki állt táncolni nekem egy olyan darabot, amit Busanban tanult.
  Könnyed, gyors, s pontos mozdulatai voltak, hajlékony, ugyanakkor profi, s bonyolult. Ha a keze mozdult, akkor a lába is, ha a feje, akkor két karja, ha a lába, akkor a törzse, valahogyan mindig mozgásban volt testének minden része, egyszerűen eszméletlen volt, ahogy képes irányítani a testét. Ámulattal néztem minden egyes apró rezdülését, s különösen tetszett, ahogy karjait egymástól függetlenül tudta mozgatni.
  Amikor vége volt a darabnak, hatalmasat tapsoltam, mire lihegve, s zavarban huppant le a székre.
- Ez eszméletlen volt! – suttogtam mosolyogva, miközben folyton meghajolt. – Képtelenség, hogy bárki is jobban táncoljon nálad! Lehetetlen! – És már megint túl nagy volt a szám. Ezt pedig mindketten éreztük, viszont tereltem. Az segített csak. – Azt a mozdulatot a kezeddel mutasd meg még egyszer! Amikor külön mozognak az ujjaid meg a karjaid! – kértem, s könyökre állítottam karját, mire kissé meghökkent. Megköszörülve torkát újra megcsinálta a mozdulatsort, én pedig elképedve figyeltem. – Ez hihetetlen – suttogtam mosolyogva, s ránéztem, ő pedig szintén ámulattal figyelt engem, azonban egyből elkapta tekintetét rólam, így fogalmam sem volt, miért.
- Elmosogatok – állt fel, s mögém sétált.
- Naaa, de ugye fogsz még táncolni? – álltam mellé. Elmosolyodott, majd rám nézett. Megint túl közelről, de őt egy cseppet sem zavarta. Engem annál inkább.
- Énekelni is – mondta, mire kikerekedett szemekkel vigyorodtam el.
- Arra nagyon kíváncsi vagyok – vallottam be, s elindultam ki. – Festeni leszek, majd jössz!
- Várj! – kiáltott ki.
- Igen?
- Megehetem a maradék édes burgonyát? – kérdezte úgy, mintha bűnt készülne elkövetni, én viszont csak még jobban örültem. Egyre kevesebb kő nyomta mellkasom.
- Persze, miért ne ehetnéd? – próbáltam visszafogni az örömöm. – Csináljak még?
- Ha van kedved, meg erőd, akkor igen – válaszolta.
- Ne legyél butus, bármikor csinálok, csak szólj! – nevettem, s elkezdtem festeni. Nem volt már itthon édes burgonya, így el kellett mennünk boltba ma este is. Azonban most már hozhatnánk valami finomságot is. Valami táplálót.
  Egész nap festettünk, s este fele végeztünk is az egész házzal körben, az egyetlen fura dolog csak az volt, hogy Jiminnek egy kapucnispulcsit kellett felvennie ebben a melegben az utcai fal festéséhez, nehogy felismerjék. Igazából, majdnem teljesen felesleges volt, ugyanis egy lányon kívül senki sem ment le a lejtőn azalatt a pár óra alatt, de szegény nem akart lebukni, így nem volt választása.
- Szóval arra gondoltam, hogy elmegyünk boltba édes krumpliért, meg valami rágcsáért, aztán itthon valami egyszerű vacsit összedobunk és lemegyünk a partra – vázoltam a tervemet, miközben a táskámba pakoltam egy zacskót, pénztárcát, s a kezembe vettem a kulcsot. Jimin már indulásra készen állt az ajtóban, teljesen elbújva a pulcsijában, amin elmosolyodtam.
- Szerintem mikroszkóppal sem fognak felismerni – nevettem fel, mire felnézett rám a kapucni alól, s ő is féloldalas mosolyra húzta száját. Hirtelen mintha fejbevágtak volna erre a látványra, ahogy éppen kikukkantott a szürke pulcsi alól, s csak mosolyog, de gyorsan elhessegettem, s elhagytuk a házat.
  Én próbáltam egy kis péksütit rakni a kosárba, hiszen ez kicsivel táplálóbb volt, mint amiket eddig ettünk, s legalább én is visszahízom azt a mínusz három kilót, amit az elmúlt két napban fogytam le.
  Jimin nem igazán figyelt a kosárba pakolt dolgokra, inkább a cipő részlegen nézelődött, azonban nem értettem, miért néz ilyen olcsó és gagyi cipőket, hiszen ami éppen rajta van legalább a fél fizetésem. Ha nem a teljes.
- Találtál valamit? – álltam mellé, mire kissé megugrott a helyén, s miután lassan rám nézve felfogta, hogy csak én vagyok, visszafordult a cipők irányába.
- Nem – válaszolta végül. – Csak elgondolkoztam, hogy milyen régen kellett ilyen helyen vásárolnom – mondta ki, én pedig hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a kijelentést. Ha nem ő mondta volna, egyből elkönyveltem volna egy arrogáns bunkónak. – Úgy értem, régen voltam ennyire hétköznapi – javította ki magát gyorsan, s ez egészen máshogy hangzott, mint az előző mondata.
- Bár én is ezt mondhatnám – sóhajtottam végignézve a mindenfél színű és fazonú cipőn. Jimin lassan rám emelte tekintetét.
- Szeretnél gazdag lenni? – kérdezte egy halvány mosolyt megejtve.
- Csak szeretném, hogy gond nélkül megtehessek ezt-azt – vontam meg vállam. Hosszú másodpercekig csak nézett rám, majd válaszolt.
- Nem olyan felemelő érzés ám – ingatta fejét visszanézve a cipőkre. – Sok mindent megtehetsz, ha van pénzed...de sok mindenről lemondasz érte – fejezte be, s nem igazán tudtam hova tenni mondatának értelmét. Homlokráncolva figyeltem, hátha folytatja, de nem tette. – Indulunk? – nézett újra rám, mire aprót bólintva indultunk a pénztár fele.