I Could Save You(Jiminff)

Huszonnegyedik

- Holnap este elmehetnénk diszkózni – ajánlotta fel Jamie, miközben egy filmet néztünk délután.
  Megdobbant a szívem. El kellene mondanom, hogy Jimin egyáltalán létezik? Az lenne a helyes. De képtelen voltam azoknak az arcéleknek és szemeknek mondani. Ugyanakkor tartottam is a dologtól, még úgy is, hogy nem is volt rá okom. Úgy ismertem Jamie-t, hogy teljesen megértené.
- Szerintem jó ötlet – válaszolt helyettem Jiwoo. Rákaptam tekintetem. Basszus. Neki nem is mondtam.
- A holnapi nap nekem nem jó – húztam el szám, de borzasztó kellemetlen éreztem magam. – Egy gimis volt osztálytárssal találkozom – motyogtam.
- Kivel? – kérdezte Jiwoo egyből, s mindketten kérdőn néztek rám. A franc.
- Ohm...EunKyunggal – vágtam rá gyorsan. Vele tényleg sokáig jóban voltunk még gimi után is, azonban egy éve nem beszéltem vele. Ezt pedig Jiwoo is tudta, csak Jamie nem, így nagyon erősen kezdtem a kanapé előtt ülő Jiwoo-t szuggerálni. Hála a jó égnek vette a célzást.
- Hát, akkor majd máskor – vont vállat Jamie, s teljesen lezártnak tekintette a dolgot. Lassan ránéztem, de tényleg teljesen nyugodt volt. Pedig azt hittem, nagyon kiakad majd. Homlokráncolva néztem tovább a filmet, de ismét bealudtam, ami teljesen érthető, hisz semmit nem aludtam az este. Mikor felkeltem, Jamie sehol sem volt.
  Nyammogva néztem körbe a nappaliban és a konyhában, ahol Jiwoo szorgoskodott. Kint pedig már eléggé sötétedett.
- Jamie? – kérdeztem. Jiwoo felnézett rám.
- Elment, mert kapott egy telefont az apjától, hogy fontos dolga van – magyarázta, majd a forró kanalat megfújva kóstolta meg, amit megint csinált. Én pedig nagyon értetlennek éreztem magam. Csak úgy elment? Az apja?
- Nem is mondta, hova megy? – takarództam ki, s álltam fel, majd elkezdtem a pult fele sétálni.
- Nem – vont vállat Jiwoo. – Csak gyorsan elment – magyarázta ezt Jiwoo halál nyugodtsággal. Valami nagyon bűzlött nekem.
- És ezt nem tartod furcsának? – fürkésztem arcát.
- Miért kéne? – nézett rám, de tényleg semmi gyanakodás nem volt arcán.
- Mindegy – hagytam rá, gondoltam, akkor lehet én agyalom túl.
  Viszont nem sikerült beszélnem Jamie-vel, s ez szörnyen aggasztott. Biztos voltam benne, hogy lenne miről beszélnünk, de kicsúszott a markaimból.
- Egyébként, mi volt ez az EunKyungos dolog? – nézett rám homlokráncolva. Elmosolyodtam.
- Elfelejtettem mondani, de holnap Jiminnel megyek a bazárokba, és Jamie-nek még nem tudtam hogy megemlíteni Jimint. Kellett valami alibi – vontam vállat. Jiwoo arca kicsit elsötétült.
- Ennek nem lesz jó vége, YeEun – csóválta rosszallóan fejét az étel fele fordulva.
  Sóhajtottam, s kiterültem a pultra.
- Tudom – nyöszörögtem. – De mégis hogy említsem meg Jimint? „Hé, egy sráccal találkozok holnap a bazároknál, 2 napot egy nyaralóban töltöttünk, de amúgy minden rendben vele, mert egy nagyon rendes ember!” – néztem grimaszolva Jiwoo-ra, aki arcára egy apró mosoly ült.
- Edd meg, amit megfőztél – válaszolta egyszerűen. Egy pillanatra nem tudtam mit mondani.
- Ezt nem mondhatod komolyan! Segíts már! – tártam szét karom. Jiwoo csak elnevette magát.
- Ez a te felelősséged, ebben nem segíthetek. Magadtól kell megoldanod.
- Ah! – fújtam egyet Jiwoo-ra.
  A baj csak annyi volt, hogy igaza van. Meg fogja tudni Jamie, de szerintem nem hamarabb, mint a holnapi kirándulásunk.

*

Túl korán keltem reggel. Az ablakon besütő napfény bántotta szemem, már reggel 8 órakor, így nyöszörögve húztam fejemre a takarót, hogy egy kicsit tudjak még aludni.
  De akkor megszólalt az ébresztőm.
- Hogy rohadna meg! – kezdtem el csapkodva a telefonomhoz nyúlni, hogy elővegyem, s kinyomjam a szörnyen idegtépő hangot.
  Aztán meghallottam Jiwoo pakolászását a konyhában, így semmi esélyem se maradt visszaaludni, mert...
- YeEun! Kelj fel, el fogunk késni! – kiáltotta el magát a leghangosabban. Hát, igen, a munka az munka, be kell fejeznünk a busani projektet, mert még sehogy se állunk vele, illetve nekem is kell még írnom pár elmaradt dolgot az újságba.
  Lassan feltápászkodtam, s a szekrényemhez lépve kivettem egy egyszerű ruhát, majd kimentem a konyhában szorgoskodó, már felöltözött Jiwoo-hoz.
- Borzasztóan nézel ki – nevetett fel, majd beleivott a kávéjába. – Mit csináltál az este, futottál a szobádban?
- Nagyon vicces – forgattam meg szemem, s a fürdőbe mentem.
  Hát valóban nem festettem túlságosan szépen. Mintha nem aludtam volna semmit sem. Aztán hirtelen beugrott a mai napom lényege. Egyből kipattant szemem.
Jimin.
  A tükörképemre mosolyogtam, s most már sokkal jobb hangulatban álltam be a tusolóba. Teljesen jó kedvem volt, amíg ki nem léptem a nappaliba. Jamie ott ült a kanapén, s egy apró mosollyal az arcán pillantott rám, majd felállt, s elém lépve egy puszit nyomott még vizes homlokomra.
- Szia, baba – motyogta, majd szemeimbe nézett. Mosolyt varázsoltam magamra, s én is köszöntem.
  Az volt a baj, hogy agyaltam az este, s arra jutottam, hogy beszélnünk kell. Nem csak arról, hogy miért furcsa, hanem úgy kompletten mindenről. De sajnos nem a reggelim közben, amit éppen meg bírok enni a sietségtől.
- Elvigyelek titeket? – kérdezte Jamie, amikor éppen lehúztam az egész bögre kávémat, s teleszájjal indultam meg a bejárati ajtó frlé. Én éppen rávágtam volna, hogy ne, de Jiwoo üres szája réven gyorsabb volt, így lemaradtam. Végül Jamie vitt el a céghez, ami azért volt baj, mert ki tudja, mikor végzek ma, ezáltal kellett volna autó. De mindegy, akkor haza tömegközlekedünk.
  Az igazság az...hogy nem számoltam azzal a ténnyel, hogy mennyi minden szakadt megint a nyakunkba, amíg oda voltunk. Arról nem is beszélve, hogy a busani projektnek csak ötkor tudtunk hozzákezdeni, így vagy hétig bent voltunk. Igen...én pedig nyolckor találkoztam Jiminnel.
  Azt hiszem, nem kell körülírnom, mennyire rohantam, s voltam ideges a késés miatt. Jiwoo-t ott hagytam az irodában, nem maradhattam tovább, viszont ahogy ismerom, biztos hogy tízig nem indul el haza. De legalább nem nézett rám megvetően, csupán semlegesen.
  A tömegközlekedés ilyenkor még bőven benne van a csúcsidőben, így alig fértem fel a metrora, és a buszra, mire végre hazaértem. Ott pedig megálltam a bejárati ajtó előtt, s végignéztem magamon.
- Jó leszek így? – suttogtam magamnak.
  Az biztos, hogy egy parfüm bőven rámfért, a sminkemet se ártott volna rendbe tenni, meg egy dzseki is kellett volna, ugyanis már lassan jön a nyár vége, kezd hűlni az idő. Arról nem is beszélve, hogy a kocsikulcs fent volt, meg a jogsim is.
  Tehát fejvesztve rohantam be, lift helyett lépcsőn felmenve, hogy kevesebb idő legyen, majd hasonlóan le, s bevágódva az autóba. Nyolc óra volt, amikor elindultam.
- Basszus! – vágtam a kormányra, de egy újabb piroshoz értem. Kell nekik ilyen messze lakni tőlem!
  A kocsit már akkor leállítottam, amikor befordultam az utcába, hogy ne kelljen azzal bajlódni, így bemanővereztem a ház elé, s szó szerint kiestem belőle.
- Nyolc óra tizenhét perc – néztem telefonom kijelzőjére az ajtó fele sietve. – A francba! 
  Fel kellett csörögnöm Jimint, nehogy találkozzak valamelyik bandataggal. Szájharapdálva vártam, hogy felvegye.
- Haló, tessék? – szólt bele egy igen mély hang. Na, már csak ez kellett! – Kivel beszélek?
- Én...őhm, Park Jimint keresem – habogtam össze, s gondolatban homlokon vágtam magam.
- Ki keresi? – kérdezte újra. Na, veled is sokra megyek!
- Találkozót beszéltünk meg ma estére, egy volt osztálytársa...
- Adom – zárta le ennyivel azt az idegbajt, amit én éppen átéltem a lebukástól. Megforgattam szemem, miközben kieresztettem egy mély sóhajt.
- YeEun? – szólt a telefonba végre Jimin ismerős hangja.
- A szívinfarktust hozza rám valamelyik barátod! – morogtam. Jimin egyből felnevetett, én pedig egy pillanatra csak bámultam magam elé, ugyanis szerintem egy kezemen megtudnám számolni, hányszor hallottam őszintén nevetni.
- Bocsi, a szobámban hagytam a telefonom, és Taehyung éppen Hoseok hyung ágyában játszott – magyarázta, mire elmosolyodtam. Mindig édesnek tartottam, ha hyungnak hívta a többieket. – Megyek is.
  Azzal letette, én pedig visszaaraszoltam a kocsimhoz, nehogy bármi esélyem is legyen a lebukásra.
  Jimin pillanatokon belül jelent meg az ajtóban, egy dzsekit éppen magára erőszakolva. Nem mondom, hogy nem néztem végig, ahogy kint ragadt karját is beledugja, majd megigazítja gallérját, végül végignéz magán, hogy minden rendben van-e. Még jó, hogy sötétített az ablak.
  Kissé habozott Jimin, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, majd óvatosan bekukkantott.
- Szia – mosolyodott el idétlenül, mire én is ugyanazt tettem.
- Szia – köszöntem vissza, ahogy beült. – A mi köszönéseink mindig ilyen abszurdak lesznek? – nevettem fel, minden eddigi idegességet elfelejtve. Ezt Jimin csinálta volna?
  Halkan kuncogott fel, miközben eltűntek nagy bociszemei. Mintha egy éve lett volna, hogy így, ilyen körülmények közt beszélgettünk egymással.