I Could Save You(Jiminff)

Huszonkilencedik

Idegesen járkálva a szobában, torkomban dobogó szívvel szemeztem a „Namjoon hyung" felirattal egy ideig, majd minden erőmet összeszedve rányomtam a hívásra. Kicsengett egyszer. Kétszer. Háromszor. Tizenkétszer, de semmi. Nagy gombóc lett a torkomban, majd átgondoltam, hogy lehet nem kéne olyan tagot felhívni, aki éppenséggel száz kilométerre van innen. Így „Hoseokie hyung" nevét megtalálva csörgettem meg őt is. Ő viszont sokkal hamarabb felvette, mint vártam, így egy pillanatra elfelejtettem...levegőt venni.
- Szia Jiminie, mindjárt végzünk a próbával, képzeld, Jungkook mutatott egy új mozdulatsort, eszméletlen, neked is meg kell tanulnod - hadarta Hoseok, én viszont továbbra se adtam semmi életjelet. Különös, akcentusos mély hangja volt, ugyanakkor annyira megnyugtató, amilyennel ritkán találkozik az ember. - Jiminie, ott vagy?
- É-én...szia, én Jimin egyik barátja vagyok, YeEun, a volt osztálytársa... - motyogtam össze gyorsan, viszont a telefon másik végén síri csend volt. Meg is néztem a kijelzőt, hogy még vonalban van-e, de még számolta a másodperceket. - Haló?
- Hol van Jimin? - kérdezett vissza sokkal keményebb és tárgyilagosabb hangnemben. Idegesnek hangzott, sőt, szó szerint élesen kérdezett.
- Jimin éppen a te ágyadban fekszik velem szemben és nagyon rosszul van...
- Mi történt vele? - emelt hangján, mire hallottam a háttérből Jungkookot, ahogy azt kérdezi, mi a baj.
- Felhívott, hogy nincs jól, én pedig iderohantam, sokat hányt és most nagyon magas láza van, beborogattam, de...
- Pár perc és ott vagyunk - mondta, majd ki is nyomta a telefont. Értetlenül figyeltem az elsötétülő képernyőt, majd kissé feszengve a tudattól, hogy mindjárt szemtől szemben találkozok két másik Bangtannal léptem Jiminhez. A testéből áradt a hő, mélyeket és hangosakat szuszogott, muszáj volt levinni a lázát, így leszedtem róla a törülközőket, majd bevíve őket a fürdőben elkezdtem a kádba egy kis langyos, valójában majdnem jéghideg vizet engedni.
Visszamentem Jiminért a szobába, s a vállamra téve kezét kezdtem a fürdőbe húzni. Szerencsére nem ájult el, csak félig aludt, így könnyedén belelépett a hideg vízbe, ami először nem tetszett neki, de lassan beleült a bokáig érő vízbe. Előre dőlve aludt vissza, viszont én óvatosan locsolni kezdtem felhevült bőrét. Azért mertem ezt így megtenni, mert ha tényleg nem kellene neki ez a kis hideg, nem ült volna bele, és most is ellenkezne.
Ahogy apránként minden részét belocsoltam, akarva-akaratlanul is végignéztem testén. Még mindig borzasztóan vékony volt, a bordái teljesen kilátszódtak, a kulcscsontja is nagyon kidudorodott, illetve a lába...Elszomorított a látvány, s egy halvány bűntudat jelent meg mellkasomban, hiszen egy hétig nem kerestem. Azonban mindettől függetlenül sem láttam visszataszítónak. Hiszen tudtam, miért néz ki így.
Hatalmas ajtócsapódásra kaptam fel fejem, majd lábdobogásra, és végül két alak suhant el az ajtó előtt, majd jöttek is vissza. Hoseok és Jungkook elkerekedett szemekkel és lihegve figyelte a számukra mesztelennek tűnő Jimint, majd rám vándorolt tekintetük, ahogyan a kád mellett térdelve, fél karommal a szélére könyökölve, locsolgatva őt ülök. Kissé ideges is lettem, ahogy megláttam őket, de az előbb olyan békés csend volt, hogy nem tudtam reagálni.
- Teljesen mesztelen? - kérdezte Hoseok egyből magasabb hangon, s elindult be, majd amikor látta, hogy a boxere rajta van, kifújta levegőjét.
- Sajnálom, muszáj volt levinni a lázát, különben kórházba kellett volna vinni - magyaráztam Jimint figyelve végig.
- Most is azt fogjuk tenni, nem mindegy?
- Nem vihetitek be - néztem fel rá, majd felálltam vele szemben. Értetlenül összehúzta szemét, majd Jungkook s bejött a fürdőbe. - Ha beviszitek, kiderül, hogy sokkal több baja is van egy kis hányás-hasmenésnél, ezt senki se akarja, arról nem is beszélve, hogy másodjára kapná meg, hogy alultáplált, ezt az orvosok sem fogják már annyiban hagyni. Na és a sajtó... - néztem a padlóra összefonva kezem.
Láttam Hoseokon, hogy hihetetlen sebességben forognak az agytekervényei, hagytam is, hagy jöjjön rá magától. A padlót pásztázva, majd Jiminre, rám, s Jungkookra nézve fújta ki levegőjét. Csípőre téve kezét emelte fejét a plafon fele és még egy nagyot sóhajtott.
- Rendben, igazad van - adta meg magát végül, s a szemeimbe nézett. Végigfutott a hideg a gerincemen attól az ideges és éles pillantástól. - De valamit mondani szeretnék neked. Jungkook, figyelnél rá egy kicsit? - fordult a fiatalabb fele, aki folyamatosan engem méregetett egyfajta „vele van a hyungom?" pillantással. Nem tudtam eldönteni, hogy végül pozitív véleménye lett-e. Bár ebben a helyzetben nem csodálnám, ha nem az lenne.
Gombóccal a torkomban bólintottam, majd ahogy kifele mentünk a fürdőből, Jungkookra néztem.
- Tíz perc múlva vedd ki, mert felfázik - tanácsoltam neki, majd rám se emelve tekintetét bólintott, s leült Jimin mellé.
Hoseok meg se állt így kissé gyorsítva tempómon mentem le a lépcsőn. A konyhába követtem, ahol elővett két bögrét, s öntött a lefőzött kávéból. Nem mondom, hogy nem pattant szét pár ér a fejemben az idegtől, amíg lefőtt a két kapszula, s ki nem mentünk a kertbe, amit egyébként megcsodáltam volna, ha éppen nem eszem meg az összes létező ideget.
Leültünk a kertikiülőbe, majd csendben vártunk. Igazából, fogalmam sincs mire, végig Hoseok közönyösséggel és idegességgel kevert arcát figyeltem, ő viszont csak a bögréjét.
- Őszintén szólva, fogalmam sincs, mit gondoljak rólad - szólalt meg végre, de szerintem ettől a mondattól csak még feszültebb lettem. - A fiúkkal már beszéltünk Jiminről és rólad, Jiminnel és nélküle is. Nem egészen jutottunk többre annál, minthogy féltjük Jimint és a legjobb lenne, ha nem találkozna veled - mondta egyenesen a szemembe bármiféle arcrezdülés nélkül. Ezután valójában én elbőgtem volna magam, úgy éreztem valami mázsás súly nehezedik rám, de mint újságíró, ezen túl kellett lennem és tartani a pókerarcom. - Az elmúlt egy hétben azt hittük minden rendben. Megbeszéltük, azt mondta ez így neki oké, és jól van. Tényleg nagyon úgy tűnt, hogy minden jóra fordul végre. Aztán egyik nap én...megtaláltam három nap vacsoráját és ebédjét a szekrényünk egy részében. Sose vettem volna észre, ha nem veszi el a ruháimat - mesélte továbbra is közömbösen, viszont nekem már kezdett megtörni a maszkom. Hogy a fenében csinálta? - Ez tegnap történt. Kiakadtam, felhívtam Namjoont, ő pedig teljesen ki van borulva. Nem vagyunk vakok, YeEun, ezt szeretném, ha tudnád. Tudjuk, hogy mi történik vele. Tudjuk, hogy anorexiás és éhezteti magát. És próbáljuk ezt minél gyorsabban és csendesebben megoldani. De úgy látszik, ehhez mi kevesek lettünk. Rájöttem, hogy egyetlen halvány reményünk van, ami talán segíthet - nézett újra szemembe. - Te.
- É-én? - makogtam. Nem kaptam levegőt.
- Igen - dörzsölte meg arcát. - Mindenki látta, hogy milyen volt Jimin, miután hazajött a két napos eltűnésetekből. - Behúztam nyakam. - Sokkal boldogabb volt. És mondta, hogy evett. Ez mind jó, hálásak vagyunk, YeEun - nézett szemembe, nyomatékosítva, mire végre egy kis melegség töltötte el mellkasom. Én is régen voltam már olyan nyugodt. - De félünk. És szerintem te is elismered, hogy jogosan. Szeretnék bízni benned, mind szeretnénk. És szerintem te is tudod, hogyha Jimint átvered, vagy megbántod, annak...nagyon csúnya vége lesz. - Lassan bólintottam. Ennyit a jó érzésről. - Nagyon nehezen engedünk be valakit az életünkbe. Nem bomolhat össze egy kalandos szerelemtől vagy barátságtól ez az egész, amit évekig építgettünk. Ezt értsd meg, kérlek - enyhült meg végre egy kicsit. - Nem akarlak megfenyegetni, nem akarlak leláncolni, de az egész banda bizalmát adom a kezedbe most egymagamban. Ezt gondold át - mosolyodott el végre, viszont a szavai vegyes érzelmeket hagytak bennem. Boldogságot, hát persze, hiszen tulajdonképpen elfogadtak engem. Idegességet, ezt az esélyt nem játszhattam el. Ugyanakkor megijedtem, hogy mi van, ha Jiminnel nem jövünk majd ki egymással a későbbiekben.
- Köszönöm. - Ennyit voltam képes kinyögni. De szerencsére Hoseok értette. És valójában, nem is kellett többet mondanom. Felesleges lett volna ígérgetni, esküdözni és magyarázkodni.
- Mi köszönjük, hogy segítesz nekünk - mosolygott végre őszintén. - Most pedig ki kéne találnunk, mit csinálunk vele. Nagyon aggódok - sóhajtott egy nagyot.
Pár másodpercig még mindig emésztgettem a hallottakat. Fel sem tudtam fogni, mit is jelentek Jiminnek és a fiúknak.
- Én...ismerek egy orvost - szedtem össze magam. - A barátom apukája nyugdíjas orvos, a múltkor a nyaralóban is ő segített... - magyaráztam.
- Barátod? - kerekedtek el Hoseok szemei. A lényeget ragadta meg. Lesütöttem szemem.
- Igen...
- Értem - fürkészett egy pillanatig, én pedig túlságosan feszengtem. - És ő tud gyógyszert adni Jiminnek?
- Igen, legutóbb is ő adott a lázára - bólogattam.
- És mennyire megbízható? - kérdezte Hoseok, teljesen jogosan.
- Én is féltem tőle az elején, de a nyaralóban nem ismerte fel Jimint, és azóta sem jelent meg semmi cikk, tehát minden rendben lesz - mondtam megpróbálva nyugtatni Hoseokot. Pár pillanatig agyalt, de belátta, hogy nincs más választása. Bólintott egy aprót, majd felállt.
- Ha már tiszta lappal kezdünk - szólt, mikor én is felálltam. Érdeklődve néztem rá. - Jung Hoseok - nyújtotta felém kezét egy apró mosollyal. Halkan elnevettem magam.
- Oh YeEun - ráztam meg puha, de hatalmas kezét. Jiminé után Hoseoké óriási volt.
- Örülök a találkozásnak - hajolt meg, s én is. Nagyon édes volt ez tőle, ezzel végleg elismerte, hogy nincs ellenem.