I Could Save You(Jiminff)

Huszonhatodik

- A piac szelleme – mosolyodtam el a veszekedő párost nézve, próbálva kiverni fejemből az előbbieket. Az árus gesztikulálva magyarázott, aki pedig a bajt csinálta magas hangon visszaszólt.
- Tetszik – jelentette ki kissé összeráncolt homlokkal, mintha mi sem történt volna az előbb. Le a kalappal. – Nem értem, hogy nem tudtam eddig erről a helyről – nézett újra rám.
- Hát, én sem – indultam meg a tömeg fele.
  Kissé kezdtem érezni azt a felszabadultságot, nyugalmat, s szabadságot, amit általában ez a piac nyújt nekem. Ahogy a tömeg fele közeledtünk, egyre hangosabban szólt valahol egy dal, az emberek egyszerre való beszélgetése, s az árusok kiabálása egybefonódva hatalmas hangzavart keltett, a kajás árusok mindenféle illatkavalkádot teremtettek, ami a meleg idő hatására még inkább érezhető volt.
  Észre sem vettem, de egy halvány mosoly jelent meg arcomon, ahogy beléptünk a tömegbe. Viszont nem tudtam eldönteni, hogy attól van-e, hogy imádom ezt a piacot, vagy attól, hogy Jimin megfogta a kisujjam, hogy ne vesszen el.
  Mivel csúcsidőben jöttünk, rengeteg sok ember jött velünk szembe, vagy haladt velünk együtt, ami miatt ide-oda lökdöstek, sőt, néha átakartak menni az összeakasztott ujjainkon, így rendesen megfogtam Jimin apró kezét, hogy nehogy tényleg eltűnjön. Ijesztő hely tud lenni egy piac, ő pedig nem is ismeri, fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha elveszik.
  Végül megálltam egy kisebb bódé előtt, s magam elé rántottam Jimint, hogy megkérdezzem – valójában kijelentsem –, hogy eszünk-e. Egyrészt szörnyű éhes voltam, másrészt kétlem, hogy túlságosan igazat mondott volna azzal kapcsolatban, hogy ebédelt-e tegnap. A maira már nem is akartam gondolni.
  Habozva, de bólintott kijelentésemre.
- Valami finom házi kimchihez, és kimbaphoz mit szólsz? Aztán egy kis édes burgonyát is bekaphatunk, ha gondolod. – Tudtam, hogy erre felcsillan szeme. Nagyon ráfért szegényre valami rendes mennyiségű étel.
  Újra megfogtam kezét, s bevágódtam a tömegbe, hogy megkeressem a kedvenc standomat, ahol a világ legjobb ételeit árulják. Közben Jimint a hátam mögött húztam, vagy éppen ő ütközött nekem, mikor valaki elgázolt előttem, vagy csak úgy gondolta, hogy az út kellős közepén kell megállni dumálni. De mindig megpróbáltam ezeket figyelmen kívül hagyni. Mármint, az így erősebb illatát, a kezemnek nyomódott hasát, s mellkasát, illetve a meglepődött leheletét, amely súrolta hajamat. Teljesen sikerült, tényleg.
  De azért néha hátranéztem az elámult arcára, ahogy a kapucni mögül bámul meg minden standot, s árust, ahogy a levegőbe szippant, mert megérez valamit, vagy ahogy felhúzva orrát néz valakire, aki nekiment, vagy megtaposta.
  Ismét kirántottam a tömegből a teljesen átszellemült Jimint, aki kerek szemekkel nézett rám.
- Hihetetlen ez a hely – mondta elalélva. Halkan felnevettem, majd a kínálat fele fordultam. Mint mindig, dugig volt minden a kis asztalon, így nyálcsorgatva próbáltam választani a sok kimchiből, nekem nagy adagot, Jiminnek kicsit.
  Jimin is odakecmergett mellém, s feszülten nézte végig ő is. Közben én a kimbapot is kiválasztottam, majd szóltam az eladónak, hogy velem is foglalkozhatna a pletyka helyett, s kértem is belőlük.
- Nekem kicsi adag is elég – hajolt közelebb.
- Azt kértem, nyugi – mosolyogtam rá, mire leengedett válla.
  Szememmel kerestem egy kis pultszerű asztalkát, amihez persze székek nem voltak, hisz el se fért volna, s odasétáltam, majd felkönyökölve szétnéztem. Eddig nem is nézelődtem, csak a kajás bódét kerestem. Jimin is hasonlóan tett, majd azt vettem észre, hogy hosszabban nézett rám.
- Honnan ismered ezt a helyet ennyire? – kérdezte kicsit igazítva kapucniján, hogy takarja. Sóhajtottam, s kezeimet kezdtem figyelni az asztalon.
- Anyukám árus volt – gyűjtöttem erőt, hogy elkezdjek erről beszélni. Utoljára...Jiwoo-val beszéltem anyuékról, évekkel ezelőtt. – A standja nem messze állt innen, én pedig suli után mindig ide jöttem, hogy egyek – mosolyodtam el visszaemlékezve. – A kimchi itt azóta is a legjobb – néztem fel Jimin sajnálkozó szemébe.
- Ha nem tolakodás, megkérdezhetem, hogy...
- A szüleim egy autóbalesetben meghaltak, több mint 7 éve – mondtam ki, mielőtt megkérdezhette volna. Túl sokszor kaptam meg ezt a kérdést.
  Jimin nem szólt semmit. Nem mondta, hogy sajnálja, hogy részvételét nyilvánítja, semmit. Csak az asztalt bámulta ő is. Ezért pedig hálás voltam, nem akartam, hogy ez téma legyen, vagy hogy sajnálja.
  A nyomasztó csendet az árus kiáltása szakította meg, miszerint kész van a rendelésünk. Nos, Jimin gyorsabb volt, egy pillanat alatt ugrott az kajáért, s fizette ki. Leesett az állam, ő pedig nagy, elégedett mosollyal az arcán jött vissza.
- Ne nézz így, ennyivel tartoztam – nyúlt hirtelen a lehető leglágyabban az állam alá, s becsukta. Egy pillanatra haboztam.
- Elképesztő vagy, Park Jimin – ráztam meg fejem, de ott bujkált bennem az a kellemes érzés, hogy gondolt rám.
  Figyeltem Jimint. Ő nem tudta, hogy figyelem, csak elkezdett enni. Igazából, meglepődtem, milyen egyszerűen kapott be egy falatot a kimchiből. Majdnem sikerült megnyugodnom, de aztán sokáig rágott, s nehezen nyelt.
- Jimin – szóltam, mire felnézett rám egy kissé frusztrált tekintettel. – Repül a repülő – fogtam össze körülbelül annyi ételt, mintha egy gyereknek adnám, s felé tartottam. Először értetlenül nézett le a kis adagra, majd fel rám. Mosolyogva biccentettem, hogy egye meg, mire szégyenlősen elmosolyodott, s leette a pálcikámról.
  Zavarosan nézett körbe, hogy látott-e valaki minket, majd megköszörülte torkát, s le is nyelte.
- Ez meg mi volt? – nevetett fel.
- Mindig is ki akartam próbálni – vontam vállát. – Te voltál a legjobb alany – mosolyodtam el szélesen felnézve rá, s ettem tovább. Valójában, csak elakartam terelni a figyelmét. És sikerült is, most magától kapott be egy újabb falatot.
- Fura vagy – jelentette ki, mire sértetten néztem rá.
- Hé! Ma csak sértegettél!
- N-nem, úgy értem... – kezdett dadogni hirtelen, amit hihetetlen aranyosnak találtam. – Nem a rossz értelemben – javította ki magát.
- Viccelek – nevettem fel, mire Jimin felfújta arcát, s még inkább rákezdtem.
  S csak evett, s evett, s evett. Már majdnem megette az adagját, én pedig belül ugráltam örömömben.
- Egyébként... – köszörültem meg torkom. – A fiúknak mit mondtál a két napról? – húztam el szám, nem tudtam, mire számítsak. Féltem is felhozni a témát eddig.
  Jimin lenyelte a falatját, s elmosolyodott.
- Először kicsit összevesztünk – túrt bele az ételbe. – Hogy hogy lehet ennyi eszem, hogy mennyi embernek okoztam fejfájást így is a karommal meg a fogyózásommal, és ha már a fanok, s a kiadó nem érdekelt, akkor rájuk miért nem gondoltam, blablabla – legyintette le. – A végén mindenki megölelt, mintha évekre mentem volna el, Jungkook majdnem el is sírta magát... – vett egy mély levegőt. – Akkor egy kicsit rosszul éreztem magam az egész miatt, de...mindezek ellenére sem csinálnám vissza azt a két napot, s nem döntenék másképp – mosolyodott el, én meg egy pillanatra nem vettem levegőt. – Aztán persze kérdezték, hogy mi a fenéért voltam képes mindent hátrahagyni, és...ne haragudj, YeEun, de... – dörzsölte meg szemeit. – Ők a legfontosabb emberek jelenleg az életemben, olyanok, mintha igazi testvérek lennének nekem, szóval...mindent elmondtam úgy, ahogy volt.
  Egy pár pillanatig nem szóltam. Igazából nagyon megnyugtatott, hogy minden ellenére ő sem csinálná vissza a történteket, ugyanakkor meglepett, hiszen nekem mást jelentett az a pár nap, mint neki. Másrészt, gyönyörű volt, amit a fiúkról mondott, és mélyen tisztelem azt a tettét, hogy nem hazudott nekik, hanem inkább őszinte volt, viszont...csak remélni tudtam, hogy nem lesz ennek hatása az életemre.
- Nem baj, Jimin, megértem, és szép volt tőled – haboztam egy pillanatra, hogy megsimogassam-e felkarját, ugyanis nagyon letörtnek tűnt, végül gondoltam, úgyis csináltam már ilyet.
- Tényleg? Úgy aggódtam... – rázta meg fejét.
- Igen, csak...én továbbra is a régi osztálytársad vagyok? – mosolyodtam el.
- Még igen – bólintott leengedve. – De ne aggódj, nem fognak zaklatni hajnalban meg ilyesmi – nevetett fel.
- Hát ajánlom is – böktem meg nevetve én is.