I Could Save You(Jiminff)

Hatodik

Megállás nélkül zakatolt az agyam, valami normális ötletet akartam összehozni, de képtelen voltam, ahogy arra is, hogy ne figyeljek a körülöttem zajló eseményekre. Igenis elkezdtem sajnálni Jimint, annak ellenére, hogy még mindig dühös voltam rá elég sok okból kifolyólag. De abban a pillanatban nem voltam képes egy beképzelt idolként tekinteni rá. Akkor az én szememben ő csak egy szenvedő fiú volt, akin csak az segíthetett, aki tudta, mit csinál magával. Én pedig pontosan tudtam, ugyanis a saját szememmel láttam. Éppen ezért kaptam magamra az első kezem ügyébe akadó ruhákat, fogtam lófarokba vizes hajam, s hagytam figyelmen kívül a folyamatosan kérdezősködő Jiwoot, majd becsapva az ajtót rohantam a parkolóba az autómért.
Nem érdekelt Park Jimin önfejűsége, hogy a „magamfajta nem szólhat bele az életébe”, ugyanis én már akkor nem csak újságíró voltam, amikor megláttam, hogy mit tesz magával. Akkor már régen ott lógott a felelősség a vállamon Jimin életéért, akármennyire is próbálta állítani, hogy én csak egy kotnyeles paparazzi vagyok, akinek hagynia kéne a francba. Mert nem hagyhattam, különben örökre a vállamon cipeltem volna a bűntudatot a Bangtan Boys feloszlásáért, Jimin esetleges haláláért – mert ez is benne volt a pakliban már –, és az emberségem teljes elvesztéséért.
  Így észvesztve hajtottam a kórházba, ahol Jimint ápolták, azonban amikor odaértem, egyetlen egy szabad parkolót nem találtam a kórház előtt, s ez nem az autók miatt volt. Hanem a hatalmas nagy összegyűlt tömeg miatt. Majdnem kiesett a szemem, amikor egy legalább 150 fős csapat lányt pillantottam meg táblákkal a kezükben, s egy dalt énekelve. A biztonsági őrök próbálták elküldeni őket, de semmire se mentek vele, a lányokegyre hangosabban énekeltek egy elég szép szövegű dalt.

Miután felfogtam, hogy ezek a lányok minden bizonnyal a BTS rajongói, és egy dalukat éneklik a fiúknak támogatás gyanánt, még én is elérzékenyültem. Sose láttam még ehhez hasonlót, ez egy gyönyörű szép gesztus tőlük. Ahogyan közelebb lépkedtem az éneklő tömeghez, akik már váltottak egy másik számra, egyre mérgesebb lettem Park Jiminre. Nem tudtam elhinni, hogy képes ezeket a mindennél kedvesebb embereket megbántani azzal, amit csinál, mikor látszik, hogy mennyi ember szereti őt.

Amint úrrá lett rajtam kellő mennyiségű düh, átverekedtem magam a lányokon, akik meglepő módon egyáltalán nem viselkedtek velem ellenségesen – pedig az ember azt várná egy érzelmileg padlón lévő tinédzser bandától –, csak a biztonsági őröknek kellett előrukkolnom az újságírói névjegykártyámmal, s már bent is voltam a kórházban. A recepcióhoz futva kérdeztem meg a teljesen megszeppent éjszakást, aki nagy nehezen elmondta, melyik szobában van Jimin.
Ahogy vártam, hatalmas káosz uralkodott azon a folyosón amelyiken Jimin kórterme volt, a banda tagok egy része, betegek, akik feltehetőleg rajongók voltak, és azért bámulták áhítattal őket, újságírók tömkelege, néhány ember, aki csak elakart volna menni a folyosón, és meglepetésemre rendőrök is. A szoba előtt őrök álltak, így nem éppen jutottak dűlőre a bejutással kapcsolatban, ezért a tagok sem festettek túl jól, illetve a menedzserre tudtam tippelni, aki az újságíróknak beszélt, nem sok sikerrel. És ez volt az a pont, ahol elismertem: nekem tényleg elmentek otthonról.
Magabiztos léptekkel indultam meg az őrület központjába, ahol a BTS menedzsere állt, s mikor néhányan engem kezdtek figyelni, lett egy kis lámpalázam. Az emberek nagy része csendben maradt, s várta, mi fog történni, én pedig csak lazán odaálltam a menedzser elé, aki egy szót nem tudott szólni, s a többi tag fele fordulva kérdezte, ismernek-e.
- A BigHit Entertainment hivatalos közleményt fog kiadni a történtekről, s a következményekről, addig is, legyen elég annyi, hogy ami Jiminnel történt, az nem szándékos dolog volt, hanem egy puszta figyelmetlenség. Köszönöm szépen, én voltam a BTS hivatalos újságírója – hajoltam meg egy műmosollyal arcomon, s fogadtam az éppen készülő képeket magamról, s a teljesen lesokkolt menedzser és két Bangtan fele fordultam. – Bemehetünk?
Lassan bólintottak, s magamban elkönyveltem, hogy ezt az egy botrányt sikerült elhárítanom. Az újságírók persze még maradtak, de amikor beléptünk a kórterem ajtaján, nemtetszésüket kifejezve kezdtek szedelőzködni.
Belépve a kórterembe elég sok nem várt emberrel néztem szembe, illetve azoknak az embereknek az értetlen tekintetével. S azok közt a tekintetek közt ott rejtőzött Jiminé is, azonban az övében a döbbenet jobban látszott.
-Mi volt kint? – sétált oda hozzánk egy magas fiú az ablakból, majd rámtévedt a tekintete. – És ő meg ki?
- Őszintén fogalmam sincs, Hoseok – rázta meg fejét gondterhelten a menedzser. – Kit tisztelhetünk benned? – fordult felém, azonban én továbbra is tartottam a közben ülőhelyzetbe került Jiminnel s szemkontaktust, amiből áradt a düh.
- Jimin általános iskolai osztálytársa vagyok – ejtettem ki negédes hangon, mire Jimin már szólalt volna meg. – Láttam, hogy van egy kis gond a médiával, gondoltam, besegítek, mint újságíró, hiszen Jiminnel a kapcsolatunk mindig is jó volt – néztem át a bandatagokra, akik igazán meg voltak lepődve, nyilván nem éttették, hogy nem hallottak még soha rólam.
- Őhm, köszönjük szépen – nyögte ki a menedzser. – Mivel tehetnénk eleget ennek a szívességnek?
- Nem kérek semmit, köszönöm, és mennék is – mutattam az ajtóra, s már léptem is ki, azonban a sok utánam kiáltó hangból egynek sikerült megállítania.
- Beszélnünk kell! – kiáltotta Jimin, mire az egész szoba felé fordult, én pedig éreztem a vesztem. Szemeibe néztem, s próbáltam nem mutatni, mennyire nem akarok lebukni. – Négyszemközt.
Amint mindenki kiment a kórteremből, kiengedtem a bent tartott levegőt, s összeszorított ajkakkal kaptam tekintetem Jiminre, aki szintén hasonlóan méregetett engem.
- Nehogy azt hidd, hogy jószántamból tettem ezt! – szögeztem le az elején, s nem is próbáltam kedvesen bevezetni a mondandóm. Ugyanis azt sehogy se tudtam volna.
- Akkor meg mi a fenéért kellett idejönnöd?! Mit műveltél odakint? Neked tényleg elmentek otthonról?! – bökdöste a halántékát, de egyből eltorzult arca, mikor rájött, hogy a varrott kezével csinálta ezt.
- Szerinted miért van az, hogy akárhányszor nekem van igazam, mindig ellenem fordítod? – kérdeztem a csípőmre téve kezem. – Neked ment el teljesen az eszed, mi a szart csinálsz magaddal?! Kijössz innen, aztán megint visszakerülsz? Van róla fogalmad, hogy mennyi ember áll a kórház előtt és énekel neked gyönyörű dalokat? Arra gondoltál már, hogy az egész világon hány ember fullad bele az aggodalomba, miattad? – kérdeztem nyomatékosítva minden szót, s megint azzal a Jiminnel álltam szemben, akivel két héttel ezelőtt. – Nem, persze, nem gondolsz rá, miért is tennéd – legyintettem.
- Egy valami még mindig nem változott – jegyezte meg teljesen nyugodtan. – Hogy még mindig nem tudod felfogni, hogy az én életembe továbbra sincs semmi beleszólásod! – kiáltotta, nekem pedig valami eldurrant odabent.
- Akkor kinek van? Szerinted kinek van?! – lépkedtem közelebb hozzá. – Senkinek? Akkor tudod, mi fog történni? Belehalsz az alultápláltságba, te beképzelt seggfej! – ordítottam már én is, mire hüledezni kezdett, azonban kicsiny jelét se láttam annak, hogy felfogná, vagy akár hallaná, amit mondani próbálok neki. – És hogy aztán mi fog történni? Feloszlik a Bangtan Boys, a tagok inni fognak, drogozni, kurvákat futtatni, mindent, amit megtehetnek, a szüleid pedig belehalnak  fájdalomba! – léptem még egy lépést felé. – A fanjaitokról nem is beszélve. Több százezer ember gyászolna téged hónapokig, hát nem hiszem el, hogy nem érted! – dobbantottam egyet.
- Menj el – suttogta a fejét fogva. – Menj el innen! Nem akarok veled többet találkozni! – üvöltötte a szemeimbe nézve, s egy kissé megijedtem a benne rejlő dühtől, s agressziótól. – Csak beleszólsz mindenbe, mikor fogalmad sincs semmiről! Tűnj el az életemből! – kiáltotta még utoljára, én pedig nagyot nyelve tüntettem el a számban maradt szavakat.
Jimin nem érti, amit mondok. Nem érti, hogy amit tesz magával, az az egész világra kihat, mindenkire, nem érti, hogy mennyien aggódnak érte, hogy milyen veszélyes dolgot művel. Talán nem is érdekli, talán ő maga sem tudja, mit akar. Ezért hagytam annyiban. Egy szót nem hallott meg abból, amit elmondtam neki, s nem is fog soha. Jiminen én már nem tudok segíteni.
Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még visszanéztem az ablakon kibámuló Jiminre, s abban a kis zajban, amit a fanok adtak az énekléssel, utoljára Park Jiminhez szóltam.
- Hülye voltam, hogy azt hittem, megmenthetlek – suttogtam.