I Could Save You(Jiminff)

Ötvenegyedik

YeEun POV

Jimin és a banda egy hete ki sem mozdult a dormjukból, bár szerencsére Jiminnel tartom a kapcsolatot. Igaz, hogy ritkán tud visszaírni, ráadásul a legképtelenebb időkben, például hajnal kettőkor, vagy pontban délben. Szegények, teljesen fel lehet borulva a bioritmusuk...Táncolnak, dalt írnak és vesznek fel. De őszintén, kissé megnyugodtam ebben az időszakban. Legalább végre beszélek Jiminnel, Jiwoo úgy tűnik, már nem annyira neheztel rám. Jamie pedig...nos igen, azt hiszem, ideje pontot tennem ennek az egésznek a végére. Neki sem, s nekem sem jó, ha tovább húzom.
Ma éppen nem volt nálunk a lakáson, mondjuk ennek örültem is, hanem haza kellett mennie a szüleihez. Furcsának találtam, az apja és az anyja mindig nagyon szigorú típusok voltak, s nem nagyon engedték lóflárni a gyereküket. Az se fért teljesen a fejembe, hogy hogy költözhetett ide, mindig is szerette az anyja a szoknyája alatt tartani. Engem meg nem, az apja sem, ez mindig is látszott. Ebből gondoltam, bár nem egészen foglalkoztam ennek a részével, volt jobb dolgom is, hogy össze is veszhettek talán, és azért jött ide. Biztos bunkó voltam, de nem kérdeztem sose. Ez van.
Úgyhogy a szülei házát kellett meglátogatnom, ami egy hatalmas villa volt Szöul gazdag negyedében. Mondjuk orvos professzor szülőkkel nem nehéz ekkora házat szerezni.
Ahogy ott álltam a hatalmas kapu előtt, eszembe jutott az első és egyben utolsó alkalom is, amikor ide jöttem. Jamie-vel. Fiatalok voltunk, szerelmesek. A szívem mintha picit belefájdult volna az emlékbe, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Öt éve volt mindez, és én már más ember vagyok azóta. Jamie is. És mással szeretném folytatni az életem, ez már teljesen biztos, még ha nem is mondom ki.
A csengőt megnyomva egy idős hölgy hangja jött a kaputelefonból, aki a házvezetőnő lehetett. Illedelmesen köszöntem, majd mondtam, hogy Jamie-hez jöttem.
- Jamie-nél vannak most, de felengedem, hátha ráér – közölte, majd ki is nyílt a távirányítású ajtó előttem.
Összeráncolt homlokkal léptem be. Egyrészt, hogy a nő beengedett úgy, hogy szerintem nem is tudta, ki vagyok, másrészt, hogy ki lehet Jamie-nél? Tudom, hogy a szülei nem engedik fel a haverjait hozzá, mert mindent féltenek, beleértve a gyereküket is. Talán munka?
A mindenféle drága növénnyel szegélyezett hosszú kavicsos lépcsőn felsétáltam a villáig, amely bejárata minimum akkora volt, mint a kapuja. Nem kellett kopognom, ki is nyitotta nekem az idős hölgy.
- YeEun kisasszony! – virult fel arca, ahogy meglátott. Hogyhogy emlékszik rám? És én hogyhogy nem ismertem fel a kaputelefonban?
- SooJa néni! – mosolyodtam el én is, s meghajoltam illedelmesen.
- Gyere beljebb, kérsz-e esetleg valamit? De rég láttalak! – indult meg a konyhába. – Még mindig ugyanolyan gyönyörű vagy!
A szívem kicsit sajogni kezdett a kedves nőért. Egyszer voltam csak itt, mégis ilyen kedvesen szól hozzám. De többet nem látjuk egymást. Ezért úgy döntöttem, hogy a hirtelen visszautasítás helyett igent mondok.
- Egy kis gyümölcslevet elfogadok, köszönöm! – sétáltam a nagy étkezőasztalhoz, de nem ültem le.
- YeEun! Ne butáskodj, foglalj helyet! – intett oda nekem, én pedig elfogadtam a kérését.
Körbenéztem a nappalin, s a konyhán, ami minden szegletében az amerikai stílust adta vissza. Az árnyalatok nem tetszettek, fehér, koszos fehér, szürke, fekete. Nyomasztóak.
Sooja néni leült mellém, s természetesen nemcsak innivalót hozott nekem, hanem mindenféle ropogós rágcsát. Kérdezgetett a suliról, hogyan végeztem, mit dolgozom most, hogy állnak a dolgaim Jamie-vel. Erre a kérdésre összeszorult a gyomrom, hiszen tudtam, hogy mindenkit megbántok vele, de a saját bolsogságomat akartam végre keresni. És az nem Jamie mellett volt, ezt már beláttam.
- Ami azt illeti... - játszottam a kezemben a pohárral, amikor kinyitódott egy ajtó a folyosó irányából, s nevetés hallatszott fel az egész házban.
Sooja nénivel odakaptuk a fejünket, nekem pedig hirtelen minden összeállt a fejemben. Jamie a telefonban, az apja kedvessége, hogy hozzánk költözött.
Amint látótávolságon belül értek, mindkettőnek az arcára fagyott a mosoly. Sooja néni kapkodni kezdte a levegőt. Én csak faarccal bámultam Jamie-t, aki egy szál boxerban fogta egy fiatal, vékony, edzett szőke lány derekát, melyet csak Jamie egyik pólója takart. Jamie eltátott szájjal nézett rám, a lány elkapta tekintetét. Először semmit nem éreztem, majd elöntött a düh, de szomorúság egyáltalán nem volt bennem.
- Milyen jó, hogy így találkozunk – álltam fel, s a hátam mögé fogtam a gyümölcslevemet, ahogy lassan elindultam feléjük. Jamie becsukta száját és nyelt egyet.
- YeEun, én...
- Éppen azért vagyok itt, hogy szakítsunk, de úgy látom, te már szakítottál velem, csak én nem tudok róla, igaz, Jamie? – kérdeztem negédes hangon, ahogy megálltam előttük egy méterre. Mindkettőnek csapzott, izzadt haja a homlokára tapadt, valószínű az előbb történt eseménytől.
- Nem, vagyis-
A poharam tartalmát nem tartogattam tovább, előhúzva a hátam mögül az arcába vágtam, s a vöröses lé elterült csupasz mellkasán, az arcán, s haján. Még egy utolsó megvető pillantást küldtem a kis ringyó irányába, aki állta a tekintetem, így a poharat nemes egyszerűséggel kettőnk közé vágtam a földre, ami hangosan csattanva szilánkokra tört. Megijedve összehúzta magát, s Jamie mögé ugrott, én pedig idejét éreztem, hogy lelépjek.
- Köszönöm, SooJa néni a vendéglátást és elnézést ezért a mocsokért! – fordultam felé sajnálkozva. – Bár, azt könnyebb lesz feltakarítani, mint ezt – mutattam a hátam mögé a gerle párra, s az ajtó felé siettem, majd el is hagytam a házat, nem akartam már rájuk nézni.
Jamie nem futott utánam, ahogy Sooja néni sem, de nem is vártam el. Sőt, talán ez volt a legjobb befejezése a kapcsolatunknak. És szomorúság helyett megkönnyebbülést éreztem mellkasomban. Teljesen abban a tudatban voltam, hogy Jamie-t megbántom, amit nem szerettem volna. Így viszont, hatalmas kő esett le a szívemről, és nyugodtan ültem be a kocsimba, majd egy utolsó pillantást vetve a nagy házra, elhajtottam onnan.
Aztán, ahogy hazaértem, mégis a fejembe kúszott egy-egy apró gondolat, hogy vajon megérdemeltem-e ezt. Hogy vajon tényleg ilyen értéktelen lennék-e? Vagy olyan, akivel ezt meg lehet tenni. Hogy velem volt-e a gond?
Jiwoo a cégnél volt, már korán reggel elment, így egy csendes házba értem haza. Amint beléptem az ajtón, s lepakoltam a cuccom magamról, pár lassú lépés után megálltam a lakás közepén. Szétnéztem, kerestem valamit, de én sem tudtam, mit. Talán a porrá rombolt önbecsülésem? Eddig dühös voltam, de most már a düh helyét átvette a bizonytalanság, magam iránt. Hogy vajon mit tettem, amiért valaki ennyire egyszerűen letud értékelni? Hogy annyit sem érdemlek, hogy elmondja, hogy nem szeretne velem lenni, van más. Nem is haragudtam volna. Sőt, sokkal jobb lett volna, ha ezt mind megtudtuk volna értelmes felnőtt módjára beszélni. Nekem is lett volna mondandóm. De esélyt sem adott rá. Vajon én mutatom ezt az embereknek? Hogy nincs bennem semmi értékelhető.
Ma nem volt dolgom itthon sem a céggel kapcsolatban, így azzal a kevés házimunkával próbáltam terelni a figyelmemet. Kapcsoltam egy kis zenét, hátha az is feldobott volna, és kissé kirántott volna az önutálat feneketlen medréből, de egy idő után azt vettem észre, hogy csak sírós számokat nyomok be. Ennek az egésznek a tetejébe még az elmúlt egy hét időszaka is beletartozott: naponta egyszer vagy kétszer beszéltem Jiminnel két mondatot, s igen, hiányzott már. Pontosan nem is tudtam, mi van vele. Hogy hogy van, alszik-e eleget, iszik, eszik-e rendesen. De gondoltam, nem véletlen ígérte meg, hogyha tud, jelentkezik. Persze ettől függetlenül bántott a dolog, de nem mintha tudtam volna bármit is tenni. Ha ráér, úgyis megkeres.
Este fele járt már az idő, s kissé megéheztem, de semmi kedvem nem volt nagyokat főzni, ezért egy ramyeont tettem fel a tűzhelyre, majd zöldségeket vágtam rá, és végül egy tojást törtem a tetejére.
Ahogy a nappaliba vittem az edényt, s óvatosan szedni kezdtem a forró tésztát, hirtelen megkívántam egy kis alkoholt. De úgy, mintha létszükséglet lett volna, így felkeltem a törökülésből, s a konyhába mentem kutakodni egy üveg soju után. Jiwoo mindig vesz egy párat, aztán megiszunk egyet-egyet együtt, vagy egyedül. Most én voltam a soros, hogy egyedül igyak.
Egy feles pohárral a kezemben visszaültem, s két adag sojut biztosan kitöltöttem az első körre.
Örök igazság a sojuról: ha szomorú vagy, mindennél keserűbb, ha boldog, édes. Most erősen keserű volt, de őszintén, jól esett.
Bekapcsoltam valamilyen dorámát, miközben szürcsöltem a tésztát, és gyorsan elfogyasztottam az alkoholt. Éreztem a fejemben, de még többet szerettem volna. Hogy egy pár órára elfelejtsem a dolgokat, és csak nézzek ki a fejemből. De kit hívhattam volna el? Egyedül részegre inni magam kissé szánalmas lett volna.
- Nem is szeretted már, mi van veled, YeEun...? – kérdeztem magamtól, ahogy a térdemen pihentetett kezeimmel a hajamba dúrtam a kanapé tövében. A dorámában éppen szerelmet vallott a két főszereplő, én pedig összeakadó szemekkel megráztam fejem. Ezekben a műsorokban minden olyan könnyen megy.
És észre se vettem, de elszenderedtem abban a borzalmasan kényelmetlen pozícióban.