I Could Save You(Jiminff)

Harminchetedik

  Amikor kiértem sprintelni kezdtem abba az irányba, ahol láttam a teljesen feketébe öltözött battyogó embert. Elég gyorsan haladt, meg kellett hagyni, de amint utolértem, elé álltam. Ő majdnem nekem ütközött, így egy lépést hátrálva nézett fel rám. Szeme egyből dühbe fordult át.
- Mondtam, hogy...
- Nem! Most én mondom! – szakítottam félbe, mire kikerekedtek szemei, s szólalt volna meg. – Az, ahogyan megismerkedtünk, arról tudtál meg néhány dolgot igazam van? – becsukva száját más irányba nézett el, így tudtam, hogy az. – Nézd, amit hallottál a fiúktól, részben igaz. Meg kellett mentenünk az újságunk, és ilyen eszközökhöz kellett folyamodnunk. Undorító volt tőlem, hogy bemásztam az ablakotokon, és képeket csináltam rólad. Ami nem teljesen így volt, ugyanis első alkalommal annyira lesokkoltam, hogy nem tudtam készíteni. Egy újabb apró hazugság abból az időből, sajnálom. Második alkalommal pedig ott hagytam neked a képeket. Azok sincsenek meg – magyaráztam, miközben Jimin alig nézett rám.
- És most? Most nincsenek képek? Cikkek megírva? Esetleg publikálva? – kérdezte élesen, de láttam rajta, hogy már megenyhült.
- Nincsen egy darab sem. Nem ezért vagyok veled, Jimin – mosolyodtam el halványan, mire felnézett rám.
- Hanem? – kérdezte egyszerűen. Mosolyom megnőtt, s most én pásztáztam lábam.
- Mert szeretnék – vontam vállat végül. Nagyon idegen volt nekem ez a fajta beszélgetés egy olyan emberrel, aki nem áll hozzám régóta közel. Teljesen úgy éreztem, elvörösödöm. Vagy ez csak Jimin miatt volna?
  Jimin is elmosolyodott, sokkal jobban tetszett ez tőle. Még úgyis, hogy tudtam, jogosan akadt ki rám. És jogosan fog most már kételkedni bennem.
  Hirtelen az ölelésében találtam magam, belefúródva a fekete pulóverébe, ami az ő illatát árasztotta. Meg még egy kis cigiszagot is. Mélyet szívtam belőle, ahogy még jobban belemásztam puha mellkasába. Karjaim átdobtam karcsú derekán, ő pedig a nyakamba kapaszkodva bújt bele hajamba. Sose adtunk egymásnak ilyen mély ölelést, ezért nagyon furcsán, de annál inkább jól éreztem magam. Mindennél jobban.
  Percekig álltunk így ott, amit persze nem bántam, és tudtam, hogy Jiminnek erre szüksége van. Na meg, azért én is élveztem.
  Lassan eltolt magától, de csak egy kicsit engedtük el egymást. Mikor felnyitottam szemem lesokkoltam a közelségtől. Hasonló volt a piacos esethez.
  Jimin szempárjaival az enyémekbe nézett, majd végigtanulmányozva arcom megállapodott újra szemeimen. Azt hittem mindketten tudtuk, hogy mi volt az a meleg érzés, ami elöntötte egész mellkasunk. Ahogyan szemei ajkaimra vándoroltak, hirtelen a tengerben ülve éreztem magam újra. Abban a fülledt melegben, vizesen, a sérült karú Jimin ölében.
  Megnyugvás suhant végig rajtam, kiürült a fejem, nem érdekelt semmi.
  Így történt az, hogy majdnem közeledni kezdtem hozzá. Ha megtettem volna, Jimin is ugyanúgy cselekedett volna, ezt tudtam. Azonban ekkor eszembe jutott Namjoon. A figyelmeztetése, hogy vigyázzak Jiminnel az utcán.
  Azonnal kimásztam öleléséből, s pánikot erőltettem magamra. Közben pedig hókon vágtam magam. Miket gondolok én? Ez teljességgel lehetetlen!
- Rajongók mögötted – hadartam el, s arcába húztam kapucniját, majd megfogva kezét indultam el vele teljesen a másik irányba, mint ahol az autóm volt. Nem akartam eltévedni a kerülő közben, azonban éppen ezen voltunk. Fogalmam sem volt, hova kerültünk.
- Segítsek? – kérdezte Jimin a kapucni alatt motyogva, kissé felnézve rám. Egy sunyi mosoly bújt meg szája sarkában. Megforgattam szemem. – Hé!
  Felnevettem.
- Mutasd az utat – intettem előre. Féloldalasan rámmosolyogott, egyfajta 'bízd rám' stílusban, mire egy pillanatra megremegett a bensőm. Mi a fene?
  Jimin célirányosan elindult a totál ellentétes irányba, maga után húzva engem, s nem sokkal később kikerültünk a bár utcájára, csak sokkal messzebb onnan, ahonnan kiindultunk.
  Újra az autómhoz indultam, ezúttal megtalálva azt. Jimin egyből az anyósülésre ült, én pedig a volán mögé, de nem indítottam be a motort. Megvártam, amíg elhelyezkedik, s rám néz. Rémület futott át ártatlan és már sokkal tisztább arcán, ami annyira nem is volt olyan ártatlan.
- Mi az? – kérdezte.
- Egy: mindenki téged keres! – jelentettem ki szigorúan. Behúzta nyakát. – Teljesen elment az eszed, Park Jimin? Miért csinálod ezt? Annyira aggódnak érted! Én is aggódtam! Azt hittem, megint valahol... - nem fejeztem be a mondatot, de Jimin tudta, mire gondolok. Ezért nem nézett szemembe. – Kettő: cigi? Komolyan, Jimin? Whiskey a nap közepén? Én ezt egyszerűen el sem hiszem!
  Pár pillanatig emésztgette a hallottakat és a kapucnija ujjával játszott, mint egy kisgyerek, akit most szidott meg az anyja. Sajnáltam, persze hogy sajnáltam, de más mit tett volna a helyemben?
- Mióta cigizel? Rendszeresen egyáltalán? – kérdeztem rá már sokkal lágyabban. Az aggodalmam az egekben volt, mióta megláttam a cigarettával a kezében. Még az ivás oké lehetne, de a dohányzás? Hiszen ő egy énekes!
  Megrázta fejét, de aztán hosszas percekig nem válaszolt. Csak ültünk egymás mellett, amikor...szipogást hallottam. Egyből az egekbe szökött pulzusom. Kicsatolva magam áthajoltam hozzá, s a sapkát óvatosan felemeltem a szőke fejéről. Megtörölte orrát kézfejével, de nem nézett fel rám.
  Lassan álla alá nyúltam, s felemeltem. Szemei pirosak voltak, ahogyan az almácskái is, meg a pici orra. Hihetetlen, de Park Jimin még sírva is aranyos volt.
  Mindeközben a szívem hasadt ketté, hiszen továbbra se nézett rám.
- Jimin...nézz rám – suttogtam. Még szipogott egyet, majd nehezen, de megtalálta tekintetem. Szomorúság, tehetetlenség és mélységes bánat ült kicsit feldagadt szemeiben. – Nincsen semmi baj. Nem vagyok rád dühös. Csak halálra aggódtam magam, és így jött ki – magyaráztam szempárjába nézve, melyek úgy csillogtak, mint égen a csillagok.
  Tenyerembe vettem arcát, s letöröltem a könnyeit. Ekkor pedig Jimin belebújt a tenyerembe, lehunyva szemeit.
- Nagyon sajnálom – motyogta rekedten. Én ismét megremegtem belülről. Ujjaim saját maguktól kezdték simogatni puha arcát. Jimin kinyitotta szemét, és most hirtelen én nem tudtam tartani a szemkontaktust. El is felejtettem, mennyire aggódok a cigi miatt, vagy az alkoholizálása miatt, hogy a fiúknak szólni kéne, hogy ne futkossanak fel-alá Szöul utcáin, mint a mérgezett egerek, mert itt van ez a tökkel ütött. Egyszerűen csak próbáltam megfejteni, miért esik nekem ez ilyen jól. Ugyanakkor valami azt mondta, hogy hagyjam abba, ha nem akarok nagy bajt.
  Jimin nem mozdult sehova a tenyeremből, én pedig nem mozdítottam el onnan. Sírása abbamaradt, ez megnyugtatott. Nehezen, de visszanéztem kényelmes ábrázatára. Elvesztem a látványban, fogalmam sem volt, merre jár az agyam, úgy éreztem, sokkal gyakrabban szeretném ezt csinálni. Elmentek otthonról nekem mára.
  És ekkor szólalt meg a mobilom. Egyből összeszedtem magam, Jimin is kiugrott tenyeremből. Megráztam fejem, hogy kitöröljek mindent onnan, majd felvettem a telefont. Namjoon volt.
- Szia, van valami fejlemény? Mi az utcákat járjuk, ahova gyakran megyünk együtt... – hadarta, én pedig rosszul éreztem magam. Félve szóltam közbe.
- Megtaláltam.
- Micsoda? Hol? Ott van veled? Kérlek, add ide a fülét! – zúdította rám kérdések halmazát, majd Jiminre néztem, aki félve nézett szemeimbe. Azt hiszem, rendes fejmosást kap majd megint.
  Odanyújtottam neki a telefont, majd a füléhez vette. Azon keresztül is hallottam Namjoon hangját. Elképesztően dühös volt.
"Elment az eszed?!"
"Hogy tehetsz ilyet velünk másodjára is?!"
"Nem ezt tanítottam neked!"
  És a gond, hogy teljesen igaza volt. Ezt Jimin is tudta, ezért hallgatta lehajtott fejjel, s nem szólt bele. Amikor a leader végzett, Jimin bólintott párat, majd ölébe ejtette a mobilom. Néhány másodpercig csendben ültünk.
- Nagyon elrontottam... - szólalt meg. - ...igaz?
- Mit vársz, mit mondjak, Jimin? Nagyon sok minden történt az elmúlt időszakban veled, és nemigen segítesz azzal, hogy csak úgy eltűnsz. A fiúk betegesre aggódják magukat miattad. Én is.
- Tudom – suttogta, majd megtámasztotta fejét az ajtón. – Néha én sem tudom, mit miért csinálok. Sajnálom.
- Nézzük a jó oldalát. A média nem tud semmi konkrétról, addig pedig mi is rendben vagyunk – mosolyodtam el, mire végre rám nézett. Láttam benne az előző veszekedésünk nyomait, de ő is villantott egy apró mosolyt. – Mit mondott, hol találkoztok?
- Nyolcra mondta, hogy menjek haza.
  Összeráncoltam szemöldököm. Miért nem most? Aztán leesett. Namjoon is úgy gondolta, a velem töltött idő jobbat tesz Jiminen, mintha hazamegy, megszidják és gubbaszt a szobájában. Legalábbis, előtte legyen velem. Ez pedig jól esett tőle.
- Hát rendben. Akkor gyerünk hozzánk – vontam vállat, s újra bekötöttem magam. Jimin csak nézett rám. – Mi az? Nem szeretnél? – néztem rá megilletődve.
- De, de persze – bólintgatott. Megráztam fejem.
- Szeretnéd, hogy én főzzek, vagy vegyünk valamit? – kérdeztem. És ekkor ugrott be. – Jimin! Te két napja még beteg voltál!
Behúzott nyakkal nézett rám.
- Sajnálom.
- Borzasztó vagy! – fújtattam. Beteg gyomorra whiskey! Eszemet eldobom!
- Szerintem, megkóstolom, mit alkotsz – válaszolt végül, ügyesen kerülve a témát.
- Rossz döntés azokután, hogy ennyire felmérgeltél – figyelmeztettem komoly hangon, de belül mosolyogtam. Jimin riadtan nézett rám, mire elnevettem magam.