I Could Save You(Jiminff)

Tizenkilencedik

Reggel óvatos és gyengéd érintésekre keltem. Az arcomon, karomon, oldalamon, derekamon...Mosolyra húztam szám, s kinyitottam szemeim, mire egy kócos Jamie-vel találtam szembe magam.
Megint az a kellemetlen érzés...
Gondoltam, el lehet űzni azzal, ha gyorsan Jamie ajkaira tapadok. Így nem tettem mást, kezemet mellkasára simítottam, s úgy csókoltam meg. Kissé meglepődött a hirtelen mozdulaton, de egyből visszacsókolt, s pillanatokon belül egy nagyon heves csókcsatában találtam magam, majd csak egy órával később eszméltem rá, hogy mennyire kimerültek voltak a készleteim.
Halkan nevetett egyet Jamie, minek következtében a fejem is emelkedett egyet, s felnéztem rá.
- Mi az? - kérdeztem mosolyogva.
- Még mindig hihetetlen vagy - suttogta. Még szélesebben mosolyogtam, s megvontam vállam.
- Nekem sincs okom panaszra.
Jamie újra felnevetett, s egy puszit nyomott a homlokomra.
- Megéheztem - emelkedett fel egy kicsit, mire én is felültem az ágyban, nem foglalkozva meztelen mellkasommal. Hiszen hányszor látott már így Jamie.
- Nem értem, miért - rántottam vállat ártatlanul pislogva.
Újabb nevetést hallatott, majd felvette alsónadrágját, pólóját, s nadrágját is. Én is kikecmeregtem az ágyból, s felkapkodtam pár otthoni cuccot, majd együtt léptünk ki a nappaliba. Jiwoo már a konyhaszigetnél ült, s a reggelijét majszolgatta, de mellette még volt két tányér. Amint meghallotta az ajtó csukódását, hátranézett, s szélesen elmosolyodott.
- Jó reggelt, tornászaim - köszöntött minket igen félreérthetően, mire kínomban elnevettem magam.
- Ne már, Jiwoo - néztem szemeibe, melyek égtek a vágytól, hogy egész nap szivassanak minket. - Azt hittem, ez már lejárt lemez.
Jamie csak vigyorgott mellettem, egy cseppet sem jött zavarba sosem az ilyesfajta beszélgetésektől. Én néha azért igen. Leültünk vele szemben, viszont Jiwoo mást sem csinált, csak köztünk futtatta szemét, egy eszelős vigyorral arcán.
- Mikor hagyod abba? - kérdeztem mosolyogva, Jiwoo azonban csak megvonta vállát.
- Nem tudom, miről beszélsz - kapott be egy újabb falatot, de a mosolyt képtelen volt elrejteni.
Megráztam fejem, mire Jiwoo csak pimaszul összenézett Jamie-vel.
- Aj, ma este indulunk - váltott hirtelen hangnemet és kedvet Jiwoo. Majdnem rákérdeztem, hogy hova, amikor beugrott.
- Ne is mondd - nyögtem egyet.
- Hova? - kérdezte mellettünk Jamie. Oh...itthon kell hagynom 2 napra. Miért nem érzek valamit? Miért hagy hidegen ez a tény? Mi a fene van velem?
- Busanba kell utaznunk egy konferenciára - mondta ki úgy Jiwoo, mintha valaki halálhírét közölné.
- És az olyan rossz? - kérdezte Jamie értetlenül.
Nos, igen...Jamie-nek fogalma sincs az életemről...
- Nagyon - válaszolt Jiwoo. - Mindenkinek nyalni kell, kedvesnek lenni, aztán jegyzetelni, és itthon egy cikket írni az egészből. Agyrém - forgatta meg szemét.
Hasonlóan jó hangulatban telt az egész nap. Mindenki mosolygott, nevetett, történeteket mesélt. Jiwoo még mindig talált valamit, amivel zargathatja Jamie-t, Jamie pedig percekig tudott egy egyszerű dologról beszélni. Meg persze, ajándékosztás is volt, hiszen Jamie születésnapja a múlt hónapban volt, illetve Jamie is hozott néhány apróságot az Államokból.
Jól éreztem magam, olyan volt minden, mint régen...valami mégis egészen más. Ott volt Jiwoo, ott volt Jamie, mégis egyfajta ürességet éreztem. Mintha kellett volna még valami, ami betölti az űrt, s így lettem volna teljes. Az az apró kellemetlen érzés, amit akkor éreztem, mikor Jamie-re néztem, mintha...erősödött volna. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, de nem is volt rá időm, ugyanis indulnunk kellett a reptérre.
- Ha ilyen nyilvánosan szenvedsz, megfogják kérdezni, hogy kell-e mentő - vágtam oda mosolyogva Jiwoo-nak, aki egy nagyon sötét pillantással díjazta egész frappáns beszólásom.
Jó, igazából mindketten nagyon szenvedtünk. Csak bedobáltuk a cuccainkat egy táskába, s morogva mentünk a reptérre. Jamie vitt ki minket, akitől elköszöntünk és felszálltunk a gépre.
Busanban még javában füllesztő meleg és világos volt este hétkor is, s amikor megérkeztünk a szállásunkra - ami csak egy szoba volt, egy ággyal, fürdővel, s egy konyhával - egyből lentebb vetkőztünk. Jiwoo kidőlt a hűs ágyneműre, én viszont szerettem volna szétnézni az erkélyen, így kiléptem. Nos, igazából egy bazinagy épület volt szemben, de az egyik oldalán lehetett látni a partot. Eszméletlen sok ember tartózkodott még lent, az éttermek kiülője is tömve volt, hatalmas élet volt végig - persze, ameddig láttam. A friss, nedves sós levegő egyből megcsapta orrom, mire egy emlék kúszott fejembe, de kihessegettem onnan.
- Nagyon szép - könyökölt mellém Jiwoo a korlátra. - Csak ne lenne itt ez - biccentett orrával a nagy épület felé. Halkan felnevettem, majd csak csendben álltunk egymás mellett pár másodpercig. - Lemenjünk, vagy inkább aludjunk, hogy legyen elég energiánk a holnapi szenvedéshez?
- Nagyon szeretnék lemenni, de igazad van, kell az energia - sóhajtottam egyet. - Menj nyugodtan, jövök én is - mosolyogtam rá, mire bólintott egyet, s el is tűnt az ajtóban.
Még vagy egy órát biztosan álltam az erkélyen. Jól esett, kicsit kiszellőzött a fejem. Hiába nagy város Busan, a tenger friss és kellemes levegőt hoz be, ez pedig nagyon rám fért.
Eszembe jutott Jimin...mintha itt lett volna, maga a városnév, hogy Busan azt sugallta, hogy Jimin létezik. Mit csinálhattam volna? A száma sincsen meg, hogy felhívjam, viszont elmenni még nem akarok hozzá, nem tartom jó ötletnek, hagyni akarom, hogy rendezgesse az életét.
Ugyanakkor egy idióta vagyok, amiért önző módon, ha Szöulban lettem volna, 95 százalék, hogy autóba ültem volna, s elmentem volna hozzá. Annyira furcsa az egész helyzet. Hiszen alig ismerem. Miért hiányozna? Miért aggódok ennyire érte?
Megrázva fejem egy utolsó pillantást vetettem a homokos partra, majd én is elmentem aludni.