I Could Save You(Jiminff)

Harminckilencedik

Együtt mosogattunk el. Jimin ragaszkodott hozzá, hogy ő is segíteni akar, én meg veszekedtem egy sort, hogy ő vendég. De csak kötötte az ebet a karóhoz.
- Ugyanazt csinálod, mint a nyaralóban! – fújtattam, s meglöktem csípőmmel az övét. Hátravetve fejét elnevette magát, majd rám nézett, de hirtelen túl közel volt arcunk.
Nevetése elhalt, én pedig kétségbeesetten próbáltam elkapni tekintetem gyönyörű barna szemeiről. Végül Jiminnek sikerült elszakítania a szemkontaktust, mögém nézett, de nem mozdult. Tekintete megfeszült, majd leengedett.
- Mit csináltok ebben a nagy csöndben? – összerezzentem Jiwoo hangjára, s kissé hátrébb is ugrottam Jimintől.
- Mosogatunk – fordultam hátra hozzá. Ő csak gyanúsan méregetett minket, tudtam, hogy tudja, hogy van valami fura.
Olyan volt Jiwoo, mint egy nagymama, aki figyel az unokájára, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Nem mintha bármit csináltunk volna.
Mosogatás után megkérdeztem Jimint, hogy szeretne-e filmet nézni, vagy valami mást csinálni. Ő pedig fogta magát, s bement a szobámba. Hirtelen rohantak meg a legutóbbi ilyen alkalomról emlékek, s nem szívesen sétáltam utána.
  A szekrényem előtt találtam ismét, de most átsiklott szeme az eldöntött képen, amit még mindig nem szedtem le onnan. A Jiwoo-val közös képeimet nézegette leginkább.
Én meg akkor vettem észre, hogy mekkora kupi van a szobámban. Ruhák a földön, fehérneműkkel együtt, az ágyam nem volt megágyazva, az asztalomon papírhalmok a cikkekhez.
Szépen sunnyogva próbáltam mindent besöpörni az ágy alá, a papírokat legalább egy rendezetlen kupacba pakolni a tizennégy helyett, illetve az ágyamat is gyorsan megigazítottam, majd leültem. S ekkor egy hatalmasat dörrent az ég, a szobát pedig egy fényvillanás szelte át. Jimin egyből megfordult a hangra, én is megugrottam helyemen, s az eget figyeltem nagy ablakomon át.
- Nem sejtek jót – rázta meg Jimin fejét.
És ebben a pillanatban eredt el az eső. Mintha dézsából öntötték volna. Lassan felálltam, s az ablakhoz sétáltam, lenézve az utcai forgatagra. Jimin is lassan mellettem termett, s együtt figyeltük a futkosó embereket, fejük fölé tartott kezeikkel, táskáikkal, kabátjaikkal. Az autók ablaktörlői gyordan csapkodták a vizet, pillanatok alatt nagy pocsolyák, egész folyók keletkeztek. Közben az ég sötét színű volt a viharfelhőktől, s néha meg-meg villant a villámoktól.
Egy idő után már nem ijedtünk meg a dörgésektől, pedig elég hangosak voltak. Leültünk az ágyam tövébe, s úgy néztük a szakadó esőt, villámokat, a szürke eget. Hirtelen fáradt lettem, hiszen végigbuliztam az estét, s ösztönösen hajtottam fejem Jimin vállára. Jimin összerezdült egy kicsit, én viszont helyezkedni kezdtem, ugyanis nagyon csontos volt válla, nyilván, mert...
Jimin is segített egy kicsit, lentebb csúszott, hogy kényelmesebb legyen. Végül az illatfelhőjében találtam magam, nem tudtam eldönteni, hogy a samponjának, parfümjének, vagy alapból neki van ilyen jó illata.
  Már egy ideje így ülhettünk, amikor Jimin az ölemben lévő kezemért nyúlt, s nekem az egekbe szökött pulzusom. Könyökömet áthelyezte izmos combjára, amit láttatni engedett farmerje, így pedig közelebb kellett húzódnom hozzá. Lábaink már összeértek, hirtelen melegem lett, de nem mozdultam. Lenézett ujjaimra, melyeket kézfejében tartott.
- Amikor kicsi voltam, és nyáron nagy viharok voltak Busanban, anyukámmal mindig kiültünk a fedett erkélyünkre, és számoltuk a kilómétereket – szólalt meg halkan Jimin, tovább tanulmányozva ujjaim.
- Mármint?
- Ha villámlik, és utána addig számolod a másodperceket, amíg megdörren az ég, megtudhatod, hány kilóméterre csapott be a villám – osztotta meg velem ezt az érdekességet, amiről sosem hallottam ezelőtt. Elámulva figyeltem az eget.
Hirtelen villámlott, mire Jimin elkezdte mozgatni ujjaim.
- Egy – emelte fel hüvelykujjam. – Kettő – majd a mutatót, középsőt, a gyűrűset és a kicsit, én pedig jót mosolyogtam rajta. Nem dörrent az ég, így a saját kezén számolt tovább, egészen nyolcig. – Nyolc kilóméterre csapott be.
- Hihetetlen!
- Csak egy kis fizika – vont lágyan vállat, mozdítva fejem.
- De nem szerettem általánosban! – osztottam meg vele, amikor újra felvillant az ég. Jimin újra számolni kezdett kezemen, de most csak ötig. Elnevettem magam.
- Osztályelsőként tudnom kellett ezt-azt – mondta, miután ujjainkat összekulcsota, nekem pedig szívverésem már megállt. Csak figyeltem kezeinket, tanulmányoztam, s próbáltam rájönni, miért tűnik olyan szépnek, tisztának és természetesnek ez a kép.
- Osztályelső voltál? – csodálkoztam el, amint felfogtam, mit mondott.
- Kilenc teljes évig – bólintott, majd szégyenlősen elnevette magát.
Jimin ezután a busani általános iskolájától mesélt. A szüleiről, hogy mennyit jártak le a tengerpartra úszni, hoy az apukájával keveset találkozott a munkája miatt. Azt mondta, majd egyszer elmegyünk Busanba, és megmutatja a legjobb részét a partnak, a kedvenc éttermét, az iskoláját. És én csak hallgattam, hallgattam és hallgattam, majd azon kaptam magam, hogy közelebb vagyok Jiminhez, mint egyébként voltam, amit ő is észrevesz. Tudat alatt araszoltam közelebb, belebújva nyakhajlatába. Arcom bőre az ő bőréhez ért, mire szívem majd kiugrott a helyéről, s éreztem ahogy Jimin is megfeszül egész testében.
Fogalmam sem volt, mit művelek. Egyszerűen úgy éreztem, egész nap képes lennék hallgatni, ahogyan néha a busani satoori-jával beszél, majd átvált szöulira, pedig nem kéne neki, hiszen imádom a satoori-ját. Ritkán beszélt úgy, de minél többször hallottam, annál inkább megszerettem.
Most viszont csönd borult ránk, hogy bőrünk összeért. Jimin libabőrös lett, láttam kezén, de nem tántorodtam el. Valahogyan nem érdekelt túlságosan se Jiwoo, se Jamie, se senki az ég adta világon.
Jimin lepillanatott rám, és én is egyből felemeltem fejem. Hirtelen megijedtem, hogy most összeveszünk és nem keres többé, mert átléptem egy határt. De azt hiszem, nem ez történt, amikor lepillantott már kissé elnyílt ajkaimra.
A döbbenettől kiszáradt torkom, nem kaptam levegőt. Akkor már végképp nem ismertem a légzés fogalmát, amikor felnézett szemeibe, melyek már kikerekedtek. Visszanézett már elhalt számra, a mozgást is elfeletettem addigra. Nem tudtam, hogy ez hogyan történhet meg, hogy akarom-e, hogy szabad-e, de nem hajoltam el.
Jimin ajkai dúsak voltak, mint mindig, rózsaszínek, mint a bababőr, és elképesztően kívánatosak. De akkor sem lehettem biztos benne, hogy ezt akartam. Mi van, ha csak fellángolás? Mi van, ha elrontom a barátságunk? Szüksége van rám, s nekem is rá. Most már nem tudnék nélküle élni tovább, túlságosan beleépült az életembe.
És azt hiszem, az a hatalmas villámlás és dörgés, ami lecsapta az áramot, ezzel halálra rémisztve és szétugrasztva minket, pontosan ugyanezt gondolta.

~~~

Nagyon sajnalom a nagy kihagyast, nagyon zsufolt heteim vannak mostansag. De itt van egy igen tartalmas resz, amit mar biztosan nagyon vartatok💜