I Could Save You(Jiminff)

Harmincegyedik

A fiúk délutánig szóval tartottak. A melegszendvics óta be nem állt a szájuk, azt hiszem, mindketten teljesen megnyugodtak, hogy Jimin rendben lesz, és hogy ezt így meg tudták oldani, bármiféle felhajtás nélkül. Attól függetlenül, hogy én azért kicsit aggódtam a saját fenekemet féltve, én is nagyon jól elszórakoztam a fiúkkal. Az, ahogyan viselkedtek velem mindennél jobban boldoggá tett, a gondolat pedig, hogy közelebb kerültem Jimin világához még inkább. Olyan volt, mintha a szüleivel ismerkedtem volna össze. A hat szülőjéből kettővel.
  A nappaliban ültünk és már fogalmam sincs hányadik sztorijukat mesélték a traniee időszakukból, amit én nagyon figyelmesen hallgattam, persze nevetve.
- Te figyelj már, YeEun – fordult felém Jungkook, ahogy felhúzta egyik lábát a kanapéra. – Te nem tűnsz ARMY-nak.
  Kissé váratlanul ért ez a mondat, de egyből reagáltam rá.
- Mert nem vagyok – vontam vállat mosolyogva. Jungkook kissé fürkészte arcom, Hoseok pedig érdeklődve figyelt.
- Az hogy lehet? – kérdezte végül a fiatalabb összeráncolt szemöldökkel, mire őszintén felnevettem.
- Mint mondtam, nem igazán foglalkozok sztárélettel, ezáltal keveset tudok a mai zenéről és híres színészgárdáról. Régen voltak bandák, amiket szerettem, de kinőttem ezt a rajongó korszakomat – magyaráztam meg, szerintem érthetően.
- Lehetetlen – felelte Jungkook kissé döbbenten. – De azért ismered néhány számunkat, ugye?
  Behúztam nyakam.
- Hát, úgy ahogy igen – vontam meg vállam most kínosan, ugyanis lehet, jobb lett volna kicsit felkészülni, mielőtt a Bangtanokkal találkozok.
- Úgy ahogy? – pattant fel Jungkook a helyéről, majd Hoseokot láttam nevetni, és egy kis kíváncsiságot csillanni szemében.
- Jungkook-ah, nyugodj meg, van ilyen – intett a továbbra is hitetlenül álló fiú fele.
- Az igazság az... – kezdtem bele, ahogy a fiúk figyeltek engem. – Utálom a bulvárt. Világéletemben utáltam, és az a baj, hogy már nem csak a bulvár hírek vannak felfújva és megpakolva oda nem való dolgokkal. Az egész internet ilyen, így felhagytam az olvasgatással. Egyszerűen nem akarok azalapján megítélni embereket, amiket róluk olvasok. És amikor Jiminnel először találkoztunk... – Egy pillanatra megálltam. Nem tudtam, hogy elmondjam-e. De végül úgy voltam vele, hogy most vagy soha. – Na az nem volt véletlen. Bulvárt kellett volna írnom róla és a betegségeiről, hogy megmentsem az újságunkat, de...aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme, sosem lennék képes mindent kitálalni a világnak. Azóta pedig még inkább kerülöm a netet, és hát...jobb élőben megismerni titeket – mosolyogtam felváltva nézve rájuk.
  Nem egészen tudtam semmit sem leolvasni arcukról. Nem tudtam, hogy rosszat mondtam-e, vagy rendben vannak-e ezzel. Egyszerűen csak figyeltek engem, a levegő is megváltozott. Ekkor pedig halk csoszogást hallottunk a lépcső felől, mire odakaptuk fejünket. Lassan, de feltűnt egy félmeztelen Jimin a tetején, s óvatosan, kócos, arcba lógó hajjal battyogott le. Fel sem nézett ránk, csak lejött, majd a konyhába lépett. Értetlenül néztem össze Hoseokkal, s figyeltük, ahogy a hűtőhöz indul. Magától, egyedül, saját akaratából. Azt hiszem, nem csak én döbbentem le annyira, hogy nem tudtam megmozdulni. A fiúk is kerek szemekkel figyelték a hűtőben turkáló Jimint, aki kivett néhány maradékot, amit előző nap ehettek itthon, majd mindet bevágta a mikróba, s a konyhapultnak dőlt. Lehunyva szemeit ejtette hátra fejét, így tökéletes rálátásom nyílt nyakára, melyet sosem tudtam így megfigyelni. A kulcscsontjának vonalával, s Ádámcsutkájával teljesen úgy hatott, akár egy festmény, vagy szobor.
  Aztán hirtelen visszaejtette fejét, így láthattuk karikás szemeit, és sápadt arcát. Szörnyen festett.
  Lassan kinyitotta szemeit, s pislogott párat, majd először a fiúkra nézett. Aztán rám vándorlott tekintete. Teljesen közönyösen nézett, én pedig hirtelen ideges lettem.
- YeEun? – kérdezett egyszerűen. Én pedig bólintottam, hirtelen semmit sem értettem. De a fiúk sem az előttem lévő kanapén. – Az előbb még az udvaron ültünk.
  Na ha eddig nem értettem semmit, akkor most végképp.
- Hol? – kérdeztem vissza.
- Hát ott kint – mutatott az üvegajtó irányába. A fiúkkal összenéztünk, de nemsok segítséget nyújtottak, így lassan felálltam, s elindultam Jimin fele. Minden mozdulatomat végigkövette szemével, majd megálltam előtte, s homlokára tettem kézfejem. Tűzforró volt.
- Jimin, lángolsz – néztem rá döbbenten, tényleg nem is tudtam, hogy egyáltalán eszméleténél van-e. De valószínűleg nincsen, ezért hadovál össze vissza. De pont rólam?
  Hirtelen elvette kezem a homlokáról, majd a csuklómról elindult ujjaival az enyémek fele, s tanulmányozni kezdte őket. Hirtelen felnézett szemeibe, s azt hiszem, az én bőröm is meleg lett. Kikerekedtek szemeim, ahogy olyan tekintettel meredt rám, amilyet még nem láttam tőle, s nem is tudtam hova tenni. Azt sem tudtam eldönteni, hogy tetszett-e, vagy megijedtem tőle.
  Ekkor a fiúk mellénk léptek, s egyből kirántottam kezem Jimin meleg mancsaiból.
- Lázas, de nagyon – magyaráztam nekik aggódva. – Adjunk neki abból, amit Mr. Smith hagyott itt – indultam meg a dohányzóasztal fele a nappaliban, de Jimin elkapta csuklóm. Ismét kerek szemekkel fordultam vissza.
- Itt maradsz...ugye? – változott hirtelen arckifejezése, abból a fogalmam sincs hány mérföldköves önbizalomból egy egyszerű szomorú kisfiú lett, pillanatokon belül. Sehogy sem tudtam követni. Ugyanakkor persze, megesett a szívem rajta.
- Persze – mosolyodtam el, majd a fiúkra néztem, hogy sürgessem őket, de csak...figyeltek.
  Hoseok elment a gyógyszerért, amit lenyelettünk Jiminnel, miközben a szétforr kaját kivettük a mikróból, ugyanis mindenki ráfelejtett.  Jimint vissza kellett kísérni az ágyba, de addig egyszer sem engedte el kezem. Olyan volt, mint egy kisfiú aki mindentől fél, de tudtam, hogy ezt csak a láz teszi vele.
  Ledőlt ismét Hoseok ágyába, s abban a pillanatban be is aludt. Félig lelógva, szóval a fiúk megigazgatták.
- Nagyon rosszul van, ugye? – kérdezte Jungkook, ahogy aggódva figyeltük alvó ábrázatát, amelyről csorgott a verejték.
- Fel kell hívnom Namjoont. Nem várhatok holnapig – rázta meg fejét Hoseok, s elindult le a földszintre.
  Jungkookkal összenéztünk, s ugyanazt láttam rajta. Aggodalmat. Sóhajtva egyet leültem Jimin ágya tövébe, s a térdemre kulcsolva karjaim figyeltem Jimint. Látszólag békésen aludt, de tudtam, hogy belül nagyon gyenge, s ahogy Jungkook is kiment a szobából, becsukva az ajtót, valami szörnyű érzés rohant meg.
  Túl sok minden történt egyszerre, nem volt időm felfogni ezt az egészet. Valami nehéz nyomni kezdte mellkasom, s megrohantak a rosszabbnál rosszabb gondolatok. Mi van, ha Jiminnek tényleg kórházba kell mennie? Bekerülne egy osztályra, ahol kórházi köpenyben járkálna majd, benyugtatózva, egyedül, orvosokkal körbevéve. Sok furcsa emberrel találkozna, akik biztosan ismernék őt. Egyetlen normális társasága a pszichiáter lenne, akivel naponta beszél, de elveszne. Ahogy ez mind lepergett előttem, vennem kellett egy mély levegőt.
- Megijesztesz, Jimin – suttogtam, majd nyeltem egyet. – Nem teheted ezt magaddal, a fiúkkal, a rajongóiddal.
  Hibásnak éreztem magam. Keresnem kellett volna őt, nem hagyhattam volna magára. Tanulhattam volna az elmúlt pár hétből. És amit Hoseok mondott...csak most jutott el a tudatomig, hogy mégis mit mondott azzal, hogy „utolsó halvány reményünk”. Te jó ég...
  A térdemre ülve közelebb húzódtam, s felkönyököltem az arca elé. Kicsit hezitálva, de felemeltem kezem, s óvatosan a homlokán lévő nedves haját kicsit arrébb löktem. Vettem egy mély levegőt, ahogy az aggodalmam egyre nagyobbra nőtt a torkomban, majd bátrabban simítottam végig frufruján. Aztán mutatóujjam végighúztam homlokától arcélén keresztül az álláig, s ezt megismételtem az orra hegyéig is. Belevesztem a látványba, eszembe sem jutott, mit művelek. Csak örültem, hogy még itt van, és nincs annyira rossz állapotban, mint amitől annyira félek.
- Rendbe kell jönnöd, Mochi – suttogtam a lehető leghalkabban, nem mintha lett volna valaki rajtunk kívül a szobában.
  Egész tenyeremet rásimítottam arcára, tudtam, hogy teljesen kiütötte a gyógyszer. Azonban ekkor apró mancsával az enyémért nyúlt, s összekulcsolta ujjainkat. Döbbenten figyeltem, de amint ezt megtette, vissza is ejtette kezeinket a paplanra. Meleg volt pici tenyere, ami igazából az enyémhez képest nem volt az, de látszott rajta, hogy nem átlagos. Elmosolyodtam, s úgy hagytam, hiszen egy kicsit jobban éreztem magam tőle.