Dongwoo PoV.:
Veszteség.
Annyi mindent el lehet veszíteni. Pénzt, egy darab papírt, valamilyen értékes tárgyat, bizalmat, álmokat.
Én most már azt sem tudom, mit veszítettem. Illetve miket...a társaim, a barátaim, a testvéreim, a vezérem, az öcsém, két darabot magamból.
Tudom, hogy az, hogy Baro és Jinyoung elhagyták az Ügynökséget még nem jelenti azt, hogy az életemből is elveszítettem őket. Hiszen élnek, virulnak, bármikor találkozhatunk, beszélhetünk, mégis annyira mélyen és fájón érint a dolog. Amikor bejelentették, hogy mégsem újítanak szerződést, egy világ omlott bennem össze. Annyi mindenen mentünk mi keresztül együtt. A gyakornoki napok pokla, a debütálás előtti izgalom, a comebackeket megelőző feszültség.
Mi együtt, így öten.
Nem hárman, öten.
És fáj a gondolat, hogy ez már sosem lesz így többet.
Sosem fogunk már együtt a táncterem kellős közepén röhögve összerogyni, amikor valaki hibázik és a saját lábában esik hasra.
Nem lesz több éjszakai mozizás együtt, mikor a Maknae nem tud aludni és mindenkit felver, hogy szórakoztassuk.
Sosem hallgatjuk már együtt öten a dormban, ahogy Jinyoung a mosatlan miatt morgolódik.
Megijeszt a tudat, hogy talán mégis örökre veszítem el őket. Annyira szerves részét képezik az életemnek már évek óta, szinte már darabok belőlem, hogy a hirtelen eltűnésük felemészt.
Borús gondolataimmal viaskodva lépek be a kedvenc kávézómba letelepedve az egyik hátsó, eldugott fotelben, ahol talán senkinek nem tűnök fel. Na, nem mintha rajtam kívül bárki is lenne ebben az időben itt. Szeretem ezt a helyet. Kellően eldugott, nem sokan ismerik, így általában nyugalmas, nem kell tartanom semmitől. Magamnak sem akarok kellemetlenséget és másnak sem. Az idős tulajdonos úr csak egy barátságos mosoly kíséretében teszi le elém a szokásos kávém és lassú léptekkel vissza is megy a pult mögé várva a következő vendég belépését, én pedig újra elmerülök a nem túl szívderítő gondolataim között továbbra is a vélt vagy épp valós veszteségeimen merengve.
- Jobban áll, amikor mosolyogsz – hallok meg hirtelen egy kedves, lágy hangot magam mellől. Lassan fordítom oldalra a fejem, hogy megnézzem kihez is tartozik ez a kellemes tónus. Ahogy meglátom a mellettem mosolygó lányt, egy pillanatra beáll a kék halál. Életemben nem láttam még ennyire szép lányt. Különlegesen gyönyörű és képtelen vagyok levenni róla szemeim. Különlegességét fokozza, hogy európai. A mosolya észveszejtően gyönyörű, a szemeiben pedig képes lennék hosszú-hosszú órákra elveszni. Nem vagyok egy nyálas típus, de nem tudom, hogy mi a szerelem első látásra, ha nem ez. Hirtelen elkap a vágy, hogy mindent tudni akarjak róla.
- Köszönöm – villantom felé az emlegetett mosolyom, mire az övé csak még szélesebb lesz.
- Látod, mondom én – kuncog fel kissé, én meg csak ámulok.
- Azért te sem panaszkodhatsz – mondom neki, mire egy pillanatra zavarba jön, ami elégedettséggel tölt el. – Nem ülsz le? – mutatok a velem szemben elterülő puha, piros fotelre, amiben a Tündérem egy pillanattal később helyet is foglal.
- T/N vagyok – nyújtja felém a kezét, majd mikor rájön, hogy itt mi a szokás, kissé elvörösödve húzná vissza, de még időben utána kapok és finoman megszorítom vékony, hosszú ujjait.
- Shin Dongwoo – mutatkozom be én is.
- Ijesztően hatna, ha azt mondanám, hogy tudom, hogy ki vagy? – kérdezi édesen félrebiccentett fejjel. Jó ég, megöl. Alig egy perce ismerem, de legalább háromszor zúgtam bele... eddig. Pedig bárki megmondhatja, aki ismer, hogy nem vagyok az a gyorsan szerelembe eső típus.
- Amíg ezt nem három centiről visítod az arcomba, nincs gond – mosolyodom el.
- A fenébe, pedig épp készültem rád ugrani – vicceli el, mire már én is felnevetek. Édes. – És min gondolkodtál ennyire? – érdeklődik kedvesen, mire az a csekély jó kedvem is alább hagy.
- Csak úgy mindenről – húzom el a szám. Még kimondani is fáj a tényeket.
- Baro és Jinyoung? – kérdezi, mire egy pillanatra meglepődök, aztán leesik, hogy ma volt a hivatalos bejelentés. Gyorsan terjednek a hírek...
- Igen – vallom be, mire kedvesen elmosolyodik.
- Ne legyél szomorú – veszi kezébe az időközben előkerülő bögrét.
- Inkább csalódott vagyok, mintsem szomorú – mondom ki hangosan is a bennem megfogalmazódott gondolatot. – És talán egy kicsit dühös is.
- Amiért kiléptek?
- Amiért magamra hagytak – nézek ki az ablakon, nem akarom látni a sajnálatot az arcán.
- Nem hagytak magadra – válaszolja, miközben finoman végig simít az asztalon pihenő kézfejemen. Ahol hozzám ér bizsereg a bőröm. – Egyszerűen csak itt volt az ideje, hogy tovább álljanak. Ilyen az élet, az emberek jönnek-mennek, de azok a dolgok, az emlékek, a boldog percek, a tanulságok, amiket az életünkbe hoztak, azok megmaradnak. Nem viszik magukkal és nem veheti el tőlünk senki. Az emberek változnak és ha már nem voltak boldogok, nem hibáztathatod őket, amiért tovább állnak.
- Önzőnek tűnök, igaz? – húzom egy kelletlen mosolyra az ajkaim.
- Szereted őket – érkezik a felelet. Mintha a lelkembe látna... jó ég. – Így érthető, hogy bánt a dolog.
- Haragszom rájuk – mondom hirtelen. Nem vagyok komplett, hogy egy idegennek mondom el ezeket, aki akár másnap rohanhatna vele a sajtóhoz. De minden porcikám azt súgja, hogy megbízhatok ebben a lányban, hogy nem kell félnem attól, hogy elárul.
- Ez is teljesen normális. De pár nap múlva te is be fogod látni, hogy ennek így kell lennie. Ettől még barátok maradtok. Annyi mindent éltetek át együtt, ezt semmi sem törölheti ki az életetekből, ahogy az egymás iránt érzett szereteteteket sem. És ez a lényeg, nem? Mindegy, hogy melyikőtöknek hol van szerződése, az egymásba vetett bizalmatok nem a Kiadó kezében van, az a tiétek. Nektek kell ápolni – döbbenten hallgatom a szavait. Szeretem, mikor valaki így látja a világot, már ha nekem sokszor nem megy. Újra mélyen elmerülök a csillogó szemeiben és úgy érzem, hogy szabadulni sem akarok onnan soha többé. Elvarázsol a mosolya, a gondolatai, az a jó szándék és kedvesség, ami a lényéből árad. Egyszerűen képtelen vagyok magam visszafogni.
- Megölelhetlek? – kérdezem tőle kissé bénán, mire egy pillanatra meghökken, majd egy varázslatos mosollyal az ajkain áll fel a fotelból és kitárt karokkal elém lép. Felpattanva zárom szorosan a karjaimba, miközben a szívem egy őrült ritmust vesz fel. Kellemes illata az orromba kúszik egy pillanat alatt elbódítva minden érzékem, mégis mérhetetlen nyugalmat hozva a lelkembe. Mintha minden problémám egy pillanatra elmúlhatna. – Tudom, kicsit furcsa – suttogom, miközben a hátát cirógatom finoman –, de nem jönnél el velem egy randira?
- Csupán egy órája ismersz – kuncog fel édesen, miközben még jobban hozzám bújik, ami csak egy mosolyt vált ki belőlem.
- És nagyjából ennyi elég is volt, hogy beléd essek – húzódom el tőle, de nem engedem ki a karjaim közül – Tudom, kissé gáz – húzom el a szám, nem is értem mit gondoltam.
- Szerintem inkább édes – mosolyog rám és végigsimít az arcomon, olyan mérhetetlen gyengédséggel, amitől újra heves ritmusra kapcsol a szívem. – És szívesen elmegyek veled arra a randira.
- Köszönöm – ölelem újra szorosan és arcom a nyakába fúrom. – Azt érzem, hogy szükségem van rád – vallom be neki. És valóban így is érzem, talán ő lesz minden bajomra a gyógyír. Talán nem véletlen, hogy épp most és itt talált rám. Talán őt kapom cserébe a veszteségeimért. És ha ez így van, még hálás is vagyok az életnek.
