Stockholm Syndrome: Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántalmazás mellett a rab figyelmet, néha előforduló felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van szolgáltatva neki, az élet-halál ura felette...
Elmélyülten olvasod a laptop képernyőjén lévő szöveget, miközben magad sem tudod, hogy milyen érzéseket is váltanak ki belőled a szavak. Egyrészt bólogatsz, mert legalább neve van ennek az őrületnek, másrészről pedig megijeszt ez az egész. Félned kéne, rettegni, gyűlölni. Ehelyett szinte reszketve várod a testedre simító gyengéd kezet, a mély hangon elsuttogott csábító szavakat, a maradék józan eszedet is elvevő, mohó, követelőző csókokat.
- Csak nem kutatsz? – érkezik mögüled az ismerős mély hang, mire ijedtedben lecsapod a laptop tetejét.
- Ilhoon! – pördülsz meg, hogy a várakozó tekintetbe meredj. – Máris megjöttél? – mosolyodsz el, bár nem ez a legőszintébb mosoly, ami valaha az arcodon virított.
- Kérdeztem valamit – lép közelebb hozzád és szinte az asztalba présel.
- Csak olvasgattam – motyogod az orrod alatt és nem nézel a veled szemben álló férfire.
A kettőtök kapcsolata nem túl szokványos. És akkor még finoman fogalmazzuk meg a valóságot. Az apád egy gazdag üzletember, akinek a legutóbbi együttműködése nem igazán sült el jól. Ennek persze te vagy az, aki a levét megissza. Ilhoon egy bérgyilkos, akit apád ellensége bérelt fel azért, hogy megöljön. Csak éppen arra nem számított, hogy Ilhoonnak egészen más tervei vannak. Nem ölt meg, helyette elhozott a világvégére, ahol senki sem találhat rátok. Eljátszottátok a halálod, hogy ne is keressen titeket senki. Lassan egy éve éltek kettesben egy erdő közepén. A ház hatalmas, minden elképzelhető luxussal rendelkezik, de emberek a közelében sincsenek. Nemhogy egy bolt nincs a környéken, de még a legközelebbi szomszéd is több, mint negyven percnyi autókázásra van tőletek.
Kezdetben gyűlölted Ilhoont és utáltad ezt a helyet. A csendet, az erdőt, mindent. Ezzel szemben viszont hálás voltál neki, hiszen megtehette volna, hogy megöl. Vagy, hogy apád ellensége elé visz, ami valljuk be, valószínűleg még a halálnál is rosszabb lett volna. Hónapok teltek el, mire a haragod és a gyűlöleted megszelídült, az utóbbi hetekben pedig valami furcsa érzés kezdett elhatalmasodni rajtad, amit nem tudsz mivel magyarázni.
Ilhoon nem bánik veled rosszul.
Eleinte persze nem voltatok épp puszipajtások. Számtalan karmolás díszítette a fiú arcát hetekig, amik ékes bizonyítékai voltak annak, hogy igenis próbáltál kimenekülni ebből a helyzetből. Hetekig bezárva tartott a szobádban, hogy ne tudj elszökni. Ettől függetlenül figyelt rád. Mindennap háromszor enni vitt a szobádba és addig el sem mozdult mellőled, amíg nem ettél. Ruhákat vett neked, sőt egyik nap a kedvenc parfümöddel állított haza. Egy idő után, amikor már nem támadtál neki a belépésekor, kiengedett a szobából. Járkálhattál a házban, tévét nézhettél, sőt később még egy laptopot is kaptál. Persze mindenről tudott, amit megnéztél, de mégis csak le tudtad kötni magad valamennyire.
Valahol ott tört meg a jég, amikor egy éjszaka csuromvizesen és láthatóan sérülten zuhant be a házba. Napokig hánykolódott a láztól szenvedve, te pedig ápoltad a sebeit, virrasztottál mellette. Akkoriban vetted észre, hogy aggódsz érte. Sokat beszélgettetek, amikor az ágyat nyomta. Sok mindent megtudtál róla és lassan ráébredtél, hogy talán mégsem annyira szörnyű ember ő, mint addig hitted. Az egyik hosszúra nyúlt éjszaka volt az első, amikor szeretkeztetek. Férfi és igényei vannak, ahhoz pedig túl vonzó, hogy ellen tudj állni neki. Ezt az estét több alkalom követte. Volt, hogy gyengéden bánt veled, akár egy törékeny kinccsel, de volt olyan is, amikor állatias vággyal esett neked és olyan birtoklóan ölelt magához, mintha eggyé akarna forrasztani magával. Egészen olyan vele az élet, mint egy hullámvasút. Izgalmas, kiszámíthatatlan, vérpezsdítő.
És pont ezért szerettél bele...
- És miről olvasgattál? – vonja fel kérdőn a szemöldökét és még jobban az asztalba passzíroz. Magadon érzed minden porcikáját és tudod jól, hogy nem menekülhetsz.
- Erről-arról – motyogod.
- T/N – szűri a fogai között. Ujjai a csípődbe mélyednek, a tekintete pedig elsötétül. Jól lehet néha pont olyan, mint egy nagy gyerek, de veszélyes. Olyan fajta ember, aki nem szereti, ha szórakoznak vele. – Nem szeretnél elmondani nekem valamit? – érdeklődik egyre közelebb hajolva hozzád.
- Nem hinném – hebeged és bár piszkosul vonz, igyekszel szabadulni az ölelő karok közül, amit persze nem hagy.
- Szerintem meg nagyon is van mondanivalód – kúszik egy önelégült vigyor a képére.
- Ilhoon – nyögöd, ahogy durván a nyakadba harap. Nem húzódsz el tőle, nem ellenkezel. Sőt, ujjaid utat találnak holló fekete tincsei közé. Fájdalmasan felszisszensz a harapásra és meghúzod a haját. Nyelve finoman siklik végig fogai nyomán, hogy tompítsa a fájdalmat.
- Szóval? – morogja a nyakadba finoman végig csókolva a bőröd. – Mikor akarod kimondani, hogy szerelmes vagy belém? – kérdezi kötekedve, mire te lefagyva tolod el magadtól.
- Tessék?! – szökik fel egy oktávot a hangod.
- Ugyan már, T/N – vigyorodik el és újra magához húz. – Elpirulsz, mikor rád nézek. Remegsz az érintéseimtől, éjszakánként úgy bújsz hozzám, mint egy édes cica. Nem vagyok ám hülye – vigyorog továbbra is.
- Utállak, Jung Ilhoon! – próbálod eltaszítani magadtól újra, természetesen teljesen sikertelenül.
- Ez igazán kár – dönti a homlokát a tiédnek. – Mert én viszont szeretlek – simít végig finoman az arcodon.
- Hogy micsoda?! – döbbensz meg, és alig hiszel a füleidnek.
- Eleinte csak azért akartam, hogy itt maradj, hogy bosszantsam a megbízómat. Nem véletlenül teltek el hónapok a „halálodig" – rajzol macskakörmöket a levegőbe. – Rémesen elegem volt belőled viszonylag hamar. És nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy tényleg megöllek, annyira képes voltál felbosszantani. De aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen én ezt élvezem. Végre van valaki, aki képes belőlem érzelmeket kiváltani. Amikor először tettelek a magamévá – erre a kifejezésre csak bokáig vörösödsz, ami láthatóan elégedetté teszi Ilhoont –, az csak testi vágy volt. Egyszerűen megkívántalak. De akkor változott meg igazán valami. Más szemmel néztem rád utána. Feltűnt, hogy mindig bal oldalra fonod a hajad. Hogy esténként elalvás előtt négy korty vizet iszol. Hogy sosem teszel cukrot a teába és utálod a kókuszt. Észrevettem, hogy felhúzod az orrod, amikor nagyon koncentrálsz valamire és csuklódat dörzsölgeted, amikor ideges vagy. Érzékeny a nyakad – nyom rá egy csókot, mire megremegsz – és hamar elalszol, ha a hátadat cirógatom. Gondoskodsz rólam, holott utálnod kellene és képes voltál éjszakákat virrasztani mellettem, amikor beteg voltam. Nekem adod magad éjjelente és egy ideje nem próbáltál elszökni, pedig szabad utat hagytam neked. Szép lassan beléd szerettem és már el sem tudom képzelni a napjaim nélküled, sőt nem is akarom. Lehet, hogy a megismerkedésünk nem volt épp meseszerű – kuncog fel –, de én hiszek a boldog végben – hajol lassan az ajkaidra és olyan gyengéden, annyi érzelemmel csókol meg, ahogyan még sosem tette. Pillanatok alatt olvadsz a karjaiba viszonozva minden mozdulatát.
- Annyira utállak – motyogod a csókba, miközben egy apró könnycsepp végig szánt az arcodon.
- Nem baj – kuncog fel Ilhoon és a combjaid alá nyúlva emel fel. – Van egy életnyi időm, hogy megszeretessem magam veled – indul el a halószoba felé, hogy el is kezdje a műveletet annak ellenére is, hogy tudja, már rég nincs min dolgoznia.
