- Pyo Jihoon! – süvít keresztül a dühös hangod az iskola folyosóján.
- Hű, hallod – érkezik egy szórakozott hang mögüled –, ez ijesztőbb volt, mint mikor anyám üvölt így utánam – támaszkodik meg lezseren a szekrénynek az említett, neked pedig villámokat szórnak a szemeid.
- Csak épp anyukáddal ellentétben, én kanyar nélkül nyírlak ki – szűröd a fogaid között. – Nem felejtettél el valamit, kedves Jihoon? – teszed fel a kérdést mézes-mázas hangnemben, de a szemeidből tisztán kiolvasható, hogy legszívesebben széttépnéd a magas srácot helyben a folyosó kellős közepén.
- Nem emlékszem, hogy bármit is elfelejtettem volna – morfondírozik egy aranyos grimasszal az arcán, de ez most téged a legkevésbé sem tud meghatni.
- Igen? – vágod csípőre a kezed és elé sétálsz. – Akkor megmagyaráznád nekem, hogy miért van bioszból beírva nekem egy akkora egyes, hogy csoda, hogy nem füstöl?! – a mondandód végére már lábujjhegyen állva centikről bámulsz a szemeibe.
- A biológia beadandó – sápad el egy pillanat alatt.
- Nahát – ironizálsz –, mégis csak van valami, amit elfelejtettél – kezded el csapkodni a mellkasát.
- Au! Na! T/N! Hej, hagyjál! – igyekszik kitérni a csapásaid elől, majd végül a derekadat átölelve magához húz. – Ne legyél velem ilyen durva! – biggyeszti le az ajkait, amit még édesnek is találnál, ha épp nem forrna az agyad a dühtől.
- Csinálj valamit, Jihoon, különben soha többé nem állok veled szóba! – tolod el magadtól a karjait és hátat fordítva neki elindulsz a folyosón nem törődve azzal, hogy utánad kiabál.
Jihoon mindig is komolytalan, mókamester volt, de sosem gondoltad, hogy ennyire felelőtlen is. Tudja jól, hogy neked számít a biológia jegy az egyetemi felvételinél. Hihetetlen, hogy annyira nem volt képes, hogy időben átküldje a kész munkát Mr. Parknak.
Igazából azért is esik ennyire rosszul ez, mert eddig hittél a szavainak. Tavaly kezdett el a maga furcsa módján udvarolni neked, ami nem csak, hogy jólesett, de viszonylag hamar viszonzásra is talált és szép lassan te is beleszerettél a langaléta, állandóan poénkodó, de egyébként jó szándékú, édes srácba.
Csak hát ugye lány vagy, illik kicsit kéretni magad.
De az ilyen húzásai inkább elbizonytalanítanak. Eleinte örültél annak, hogy ő lett a tanulópárod bioszon. Alapvetően egy okos, érdeklődő fiú, így nem féltél attól, hogy egyedül kellene csinálnod a feladatot. És nem is kellett, mindenben segített. Épp ezért nem érted, hogy hogyan volt képes elfelejteni beadni.
Hiába mondogat szép szavakat, meg kecsegtet édes ígéretekkel, mikor annyira nem képes, hogy e-mailt elküldjön, hogy ne kapjatok egyest.
Lehet, hogy kissé igazságtalan vagy vele, de elhatározod, hogy kerülöd őt egy kicsit. Talán nem akkora dolog ez, hogy így kelljen reagálnod, de neked sokat számít. Hiszen ezekből derül ki, hogy figyel-e rád igazából vagy csak egy újabb strigulaként tekint rád, akit megfektet párszor, majd útjára enged. Nem akarsz strigula lenni, de ha a közelében maradsz, nem fogsz tudni nemet mondani neki.
Telnek a napok, több, mint egy hete már, hogy utoljára beszéltél vele ott a folyosón. Jihoon ugyan próbál a közeledbe kerülni, de nem hagyod magad. Nem mintha neked nem hiányoznának azok a pillanatok, amikor együtt ökörködtetek a szünetben vagy amikor az ő karjaiban melegedtél fel, miután tesi órán összefagytál a kinti futásban. De bármilyen fájdalmas is, rá kell döbbenned, hogy nem jelentesz sokat a fiúnak. Ha jelentenél, nem tett volna így keresztbe. Rengeteg munkátok van abban a feladatban és még többe fog telni, hogy kijavítsd, hacsak rá nem veszi Mr. Parkot, hogy húzza ki az egyest. Márpedig Mr. Parkot ilyesmire rávenni nagyjából lehetetlen. Így nem is fűzöl hozzá túl sok reményt.
A mai nap valahogy különösen borzalmas. Reggel elalszol, ennek hála elkésel és még az ebéded is otthon marad. Ráadásul ez a leghosszabb nap, így három előtt esélytelen, hogy hazaérj. Egy kiábrándult sóhajjal sétálsz a szekrényedhez, amikor beérsz. Mivel tart az első óra, így csendes a folyosó. Nincsenek rohangászó alsóbb évesek és az erejüket és menőségüket fitogtató felsősök. Csak csend és nyugalom. Fura állapot ez egy középiskolában.
Mélyre szántónak alig nevezhető gondolatid közül két ölelő kar ránt ki rád hozva a frászt is.
- Most megvagy! – hallod a jól ismert mély hangot, ami - bármennyire is haragszol épp a tulajdonosára - pillangók ezreit kelti életre a hasadban.
- Az ég áldjon meg, Jihoon – kúszik egy oktávval feljebb a hangod. – A frászt hozod rám – dőlsz a mellkasának hevesen dübörgő szívvel. – Legalább szóltál volna – sóhajtod és igyekszel a normális tartományba szorítani a pulzusod.
- Akkor elszaladsz – vonja meg a vállát. – Azt meg nem akartam – fűzi hozzá.
- Neked nem órán kéne amúgy lenned? – fordulsz meg a karjaiban, hogy szembe nézz vele.
- Láttam, mikor bejöttél a suliba – húz magához és a nyakadba fúrja a fejét. – Beszélni akartam veled és most nem tudsz végre elkerülni – dünnyögi.
- Mit szeretnél? – kérdezed tőle, de nem érsz hozzá.
- Szerintem tudod, hogy mit szeretnék – emeli fel a fejét és a szemeidbe néz. – Sajnálom a biosz dogát – mondja őszintén. – Nem nagyon van rá mentségem. Minoval játszottam aznap este és teljesen kiment a fejemből – húzza egy kelletlen mosolyra az ajkait. – De már beszéltem Mr. Parkkal és azt mondta, kihúzza az egyest. A tiédet mindenképp.
- És veled mi lesz? – kérdezed csendesen és a karjain felsimítva találnak utat ujjaid most épp szőke tincsei közé. Jól esnek a szavai. Na, nem az, hogy a legjobb haverja mellett teljesen elfelejtkezik rólad, de kifejezetten értékeled, hogy nem hazudik és nem próbálja meg hülye indokokkal megmagyarázni, hogy miért nem küldte el.
- Nekem nem számít a biosz – mosolyodik el. – Amúgy is maximum nem ötös leszek belőle. Azt túlélem – vonja meg a vállait. – Azt viszont nem, ha emiatt eltaszítasz magadtól. Nézd, tudom, hogy ez így hülyén jön ki és szinte tudom, hogy mire gondolsz. De komolyan gondolom ezt kettőnkkel. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem érdekel más rajtad kívül. Ahogy akkor sem, amikor megígértem, hogy figyelni fogok rád és mindent megteszek érted. Tudom, hogy ez most nem azt tükrözte, de azt nem tudom megígérni, hogy néha majd nem hibázom. De abban biztos lehetsz, hogy igyekezni fogok. Azt szeretném, hogy boldog legyél... velem – mosolyodik el és ennek a vigyornak te sem vagy képes ellenállni.
- Ajh, Jihoon – öleled át a nyakát. – Ilyenkor annyira utállak – motyogod a mellkasába.
- Ez azt jelenti, hogy már nem vagyok büntiben? – emeli fel a fejed.
- Van egy feltételem – emeled fel a mutatóujjad, mire ő csak kíváncsian felhúzza a szemöldökét. – Nem hoztam ebédet – neveted el.
- Hát akkor, Drágám, megetetlek – vigyorodik el. – A pénz nem számít, de ne feledd, a büfé kínálata véges – közli egy várlázítóan pimasz mosollyal.
- Pyo Jihoon! Te most arra utalsz, hogy... – nem hagyja, hogy befejezd a mondatot. A pimasz mosollyal a fején zárja be a kettőtök közötti rövid távolságot és veszi birtokba az ajkaid. Szorosan magához húzva csókol kifulladásig, majd boldogan vigyorogva válik el tőled.
- Igen, pontosan arra akarok utalni, hogy szeretlek – pihegi homlokát a tiédnek döntve.
- Idióta – suttogod nevetve és ezúttal te szünteted meg a távolságot kettőtök között.
