Probléma-e, ha az ember vágyik a figyelemre? Hol van a határa annak, ami még átlagos? Hol végződik az önértékeléshez szükséges szint és hol kezdődik az, ami már szinte beteges figyelem felkeltés? Egyáltalán kinek a tisztje megítélni ezt a határt? Ha átléptük rajta, van-e onnan visszaút? Ha igen, akkor mi kell hozzá?
A jó szó ebben az esetben inkább a ki...
Mindig is az a fajta ember voltál, akinek szüksége volt arra, hogy elismerjék, hogy megdicsérjék, hogy hallja azt, hogy jó abban, amit csinál vagy épp, hogy jó az új frizurája, csinos a frissen szerzett ruhája. Sosem gondoltad magadról azt, hogy ezzel baj lenne vagy ne lenne normális. Nem gondolod túl nagydolognak azt, hogy naponta posztolsz az Instagramon vagy épp életed apró részleteibe avatod be a követőidet.
Csak aztán valahogy kicsúszik az irányítás a kezeid közül. Már nem elég a napi egy poszt, szinte állandóan live-ban vagy és szinte megszállottam figyelsz minden egyes reakciót, ami a tartalmaidra érkezik. Keresed az újabbnál újabb lehetőséget, hogy még több követőd szerezz. Lassan odáig fajul a dolog, hogy már az sem érdekel, hogy milyen tartalmakkal szerzed meg a figyelmet, ahogy az sem, hogy hány évesek figyelme a tiéd.
Csak figyelmet akarsz és elismerést... gyakorlatilag bármi áron.
Számtalan vitába bonyolódsz bele, amikbe nem kellene és ezeket meg is osztod, amit pláne nem kellene. A követőid veled értenek egyet, védenek téged, de minden egyes negatív komment olyan hatással van rád, ami lassan ijesztő méreteket ölt.
Ez az, amit egy nap a barátaid megunnak. Igyekszel előttük titkolni az általad is felismert problémát, de nagy szerencsétlenségedre egyikük sem vak. Habár eleinte kézzel-lábbal ellenállsz, végül beismered, hogy szükséged van a segítségre,
Így kerülsz el egy pszichológushoz. Aki bár mond érdekes és megfontolandó dolgokat, nem igazán javít a helyzeteden. Vagyis ha őszinték akarunk lenni, nem ő javít a helyzeteden.
A foglalkozásokra járogatás közben ismersz meg egy halk szavú, visszahúzódó srácot Yongguk személyében, aki valahonnan nagyon ismerős neked, de nem tudsz rájönni, hogy honnan. Az elsőre kifejezetten zord kinézetű fiú felkelti az érdeklődésed. Amikor pedig először látod mosolyogni, szinte azonnal beleszeretsz. A megismerkedés vele viszont nem is olyan egyszerű. Hetek telnek el úgy, hogy még csak azt sem sikerül belőle kiszedni, hogy neki miért van szüksége segítségre bármennyire is igyekszel.
- Szia, Yongguk! – foglalsz helyet mellette ma is.
- Szia, T/N! – üdvözöl kedvesen, ahogy mindig. – Hogy vagy? – érdeklődik.
- Köszönöm jól – mosolyogsz rá. – Mr. Shim itt van? – böksz a fejeddel a barnára mázolt iroda ajtó felé, ami mögött a terapeutátok lelhető fel.
- Őszintén, nem láttam – ismeri el csodálkozva. – Amióta itt vagyok, egész biztosan nem jött ki onnan.
- Kopogjunk be – javaslod. – Ha nincs itt, nem akarok itt ülni egész nap – pattansz fel és meg is ütögeted a falapot. Majd újra, és újra. – Itt egy teremtett lélek sincs – állapítod meg. – De mondjuk legalább szólt volna – morgod az orrod alatt. – Na, mindegy – legyintesz. – Nincs kedved elmenni valahova, ha már így lett egy óránk? – fordulsz felé érdeklődve. Valójában igen is jóban lettetek az elmúlt hetekben. A kölcsönös vonzalom is érzékelhető, csak épp te nem tudsz vele mit kezdeni, ahogy ő sem veled. Viszont nem vagy az a típus, aki sokáig el tudja viselni a macska-egér játékot.
