A szerelem sosem könnyű.
Gyönyörű, felemelő érzés, de sosem könnyű.
Megéri küzdeni érte, olykor szinte mindent feladni és szenvedni. De biztos, hogy amilyen édes tud lenni, olyan sokat kell érte tenni is. Még akkor is, amikor már-már minden tökéletesen adott hozzá. Amikor pedig a körülmények nehezítettek... oda kell igazán sok kitartás és mérhetetlen bizalom és szeretet, ami képes kiállni azokat a próbákat, amik elé az élet állítja a szerelemet.
Számodra egyetlen hatalmas akadály van, amivel meg kell küzdened...
A távolság.
Közéd és a Szerelmed közé több, mint nyolcezer kilométer van beékelve. Az szinte már egy világ, hiába a modern kor lehetőségei. Persze nem telik el nap, hogy ne beszélnétek, hogy ne tudnátok egymásról, hogy mi történt a másikkal, mégis néha olyan távolinak tűnik, mintha csak egy másik világban élnétek.
A kapcsolatod Hoseokkal az egyetem második évében kezdődött, amikor a fiú cserediákként érkezett Budapestre. Hamar megtaláltátok a közös hangot és a kezdeti szimpátia viszonylag hamar alakult át szerelemmé. Hiába tudtátok, hogy el kell majd válnotok, egyszerűen képtelenek voltatok ellenállni az érzéseiteknek. Az biztos, hogy életed legboldogabb tíz hónapja volt az, amit a fiú az országban töltött. Együtt fedeztétek fel minden kincsét a magyar földnek. Rengeteget jártatok kirándulni millió közös élményt gyűjtve, hogy az elválás után is legyen, ami összeköt majd titeket. Hiába tudtátok mindketten, hogy a szakítás lett volna a legjobb megoldás akkor, mikor a fiú haza utazott Szöulba, egyszerűen képtelen voltatok kimondani, hogy vége. Így kerültetek ebbe a meglehetősen felemás helyzetbe.
Tényleg igyekeztek minden nap szóval érni a másikat, de valami mégis csak más. Hiányoznak az érintései, a csókjai, a hülye viccei meg az, hogy egy hosszú nap után a karjaiban pihenhess meg. Szereted, de valami mégis változni látszik, valami hiányzik. Annak ellenére is, hogy ígéretet tettetek arra, hogy a távolság nem állhat közétek. Befejezitek az egyetemet és valahol a világban közösen telepedtek le. Csak azzal nem számoltatok, hogy az addig elvezető két év nem lesz egyszerű, főleg nem a több ezer kilométeres távolságból.
A mai nap ritka tragikus volt. Nem elég, hogy hosszú, de még lassú is. A délután folyamán azt hitted sosem telik le az idő, amit kénytelen vagy az egyetem falai között tölteni. Eleinte imádtad a sulit. Jó fejek a csoporttársaid, azt tanulod egy-két kivétellel, ami érdekel, nem vagy teljesen beszabályozva és még tényleg érdekes dolgokat is hallasz. Egyértelműen az volt a legszuperebb év, amikor Hoseok is veletek volt, bár kétségtelenül akkoriban kellett a legtöbbet tanulni. De mióta elment a fiú, szinte fájdalmat okoz még bejárni is. Semmi sem érdekel, semmi sem tudja igazán lekötni a figyelmed. Minden teremről, minden folyosóról a fiú jut egyből eszedbe és egy kicsit sem teszi elviselhetőbbé a hiányát, sőt talán az egyetem épületében még rosszabb és erősebb az érzés. Annyi közös pillanatotoknak voltak tanúi ezek a falak, hogy esélyed sincs köztük másra gondolni. A rosszabb napokon pedig inkább be sem teszed a lábad az iskolába. De igazából ez sem segít sokat.
A mai nap pedig tényleg pocsék és még kihagyni sem lehet. Lassan közelednek a vizsgák, így csak magaddal szúrnál ki, ha nem járnál be. Meg persze Hoseok is állandóan kiszagolja, amikor kihagysz egy-egy napot és rendesen le is teremt miatta. Bár igazából mindig azt kívánod, hogy bárcsak személyesen veszekedne veled ilyeneken... vagy közösen lógnátok el egy-egy napot.
Ráadásul tegnap nem tudtatok beszélni, így fogalmad sincs, hogy vele mi a helyzet. Vajon ő is hiányol téged? Vagy eszébe se jutsz napközben? Mit csinálhat vajon? Sokat kell tanulnia vagy ráér a barátaival szórakozni? Határozottan vannak napok, amikor rosszul viseled ezt az egész távkapcsolatosdit.
Szinte fellélegezve hagyod el az iskola épületét, mikor végre az utolsó órádnak is vége. Fogalmad sincs arról, hogy miről is volt szó az elmúlt kilencven percben. Végig csak az járt a fejedbe, hogy haza akarsz menni és be akarsz kucorodni a kanapéra egy doboz fagyival, hogy felhívd Hoseokot. Így gondolkodás és elköszönés nélkül indulsz a bérelt lakásod felé. Semmi kedved most a többiekhez, meg igazából a hangulatot sem szeretnéd elrontani. Út közben szomorúan veszed tudomásul, hogy Hoseok azóta sem adott magáról semmilyen életjelet. Kicsit azért már kezdesz aggódni, ilyet azért nem szokott csinálni. Van, amikor csak keveset vagy hosszabb idő után ír, de az, hogy több, mint egy napig ne beszéljetek még nem fordult elő, így egy kicsit ideges vagy miatta.
Gyalog indulsz haza, kell egy kis séta a friss levegőn, hátha kicsit jobb kedved lesz tőle meg egy kicsit nem árt a bezártság után. Út közben azért percenként rápillantasz a telefonodra, hogy írt-e már. Tudod jól, hogy náluk éppen hajnalodik, de ez általában nem szokta zavarni a fiút és a nap végén is beszélget veled.
Az utcába befordulva veszed gyorsabbra a lépteid, mert már valahogy a friss levegő sem esik jól. A tömbház elé érve egy kissé meglep a bejárat ellőtt parkoló ismeretlen fekete autó, de nem nagyon tulajdonítasz neki jelentőséged. Kissé kedvetlenül mászod meg a negyedik emeletig húzódó lépcsők sorát, hogy a lakásod előtt megállva a frász jöjjön rád hirtelen.
Az ajtó előtt fekvő lábtörlőn egy szál vörös rózsa fekszik, mindenféle üzenet vagy jelzés nélkül. Csodálkozva veszed fel a földről, majd a kulcsaiddal kinyitod az ajtót némi szerencsétlenkedés után, hogy a lakásba belépve még a szavad is elálljon. Az előszoba padlója színes rózsaszirmokkal van teleszórva, a hálószobáig pedig ösvény vezet. Alig vagy képes elhinni, amit látsz. Óvatos léptekkel közelíted meg a szobád, ahol hasonló látvány fogad, az ágyad közepén pedig egy édesen mosolygó Hoseok vár.
- Hobi – kiáltasz fel vidáman. Hirtelen elfelejted minden mai problémádat. Hihetetlen sebességgel veted magad a már nevető fiú karjaiba, aki boldogan terül el veled a puha takarón.
- Szia, Baby! – simít végig az arcodon.
- El sem hiszem, hogy látlak – futják el könnyek a szemeid, amik aztán szabad utat találva szántanak végig az arcodon.
- Hát pedig, eléggé itt vagyok – törli le a könnyeid.
- Miért nem írtad, hogy jössz? – öleled át a nyakát.
- Az nem lett volna meglepetés – vigyorodik el. – Ritkán tepernek le ennyire határozottan és kifejezetten tetszett – kacsint rád játékosan.
- Miért? Van, aki finoman teper le? – vonod fel a szemöldököd beszállva a játékba.
- Ki tudja? – vonja meg a vállát egy pimasz vigyorral, majd mielőtt még valami csípőset válaszolhatnál mohón kap az ajkaid után. Szenvedélyesen, éhesen csókol tudatva veled, hogy te is hiányoztál neki. Boldogan olvadsz bele az édes csókba, miközben szorosan hozzá simulsz.
Talán tényleg nem egyszerű a szerelem, de nincs még egy olyan dolog, ami egy ennyire pocsék napból az egyik legboldogabbat varázsolja.
