Az év eleje mindig döcögős. Valahogy nagyon egyszerűen hozzá tudunk szokni a hosszú pihenő napokhoz, amikor semmi más dolgunk nincs azon túl, hogy együnk, aludjunk, együnk, jól érezzük magunkat, bulizzunk és persze együnk. Pontosan ezért is esik mérhetetlenül rosszul az első hét, amikor bizony vissza kell csöppenni a dolgos hétköznapok kellős közepébe. Kötelezettségek, feladatok és idegesítő emberek váltják fel a barátokat, a jó kajákat és a tengernyi szabadidőt.
- Nem bírom tovább – borul Mingi az asztalra nem foglalkozva az előtte tornyosuló papír halommal. – Ezt egyszerűen nem lehet bírni – drámázik, te pedig csak csendben bólogatva értesz vele teljesen egyet, ami ritka. És ami a többieknek is feltűnik.
- Valami baj van – ráncolja Yunho édesen a homlokát. – Tuti itt a világ vége.
- He? – érkezik a kérdés a még mindig szenvedő Mingitől.
- T/N bólogat – vigyorog rád a magas fiú. – Egyetért veled. Ez azért nem mindennapi – kuncog, te pedig csak a szemed forgatod.
- Ünnepeljük meg! – csillannak fel Mingi szemei. – Plusz inni kell, máshogy nem élem túl ezt a hetet – fűzi még hozzá, Yunho pedig várakozással teli szemekkel pillant rád.
- Este a szokásos hely? – teszi fel a kérdést mosolyogva.
- Legyen – egyezel bele. A kiskutya szemeknek nem igazán lehet ellenállni.
Szeretsz a srácokkal dolgozni. Még az egyetemen találkoztál velük, ott lettetek nagyon jó barátok. Mindannyian másban vagytok igazán jók, együtt pedig abszolút verhetetlenek, így magán dologba kezdtetek. Céget alapítottatok és azóta hármasban élitek a felnőtt életet. Mindkét fiú kedves a szívednek, de amíg Mingire a bátyádként tekintesz, addig Yunho felé teljesen más érzelmeket táplálsz.
Már az egyetem alatt is teljesen másként tekintettél a mindig vidám, bolondos srácra, aki bár néha képes volt az agyadra menni, nagyon hamar lett nagyon fontos neked. Mégis évek óta inkább hallgatsz róla, mert nem akarod tönkre tenni a kis szövetséget. Ha ő nem viszonozza az érzéseid, az csak kellemetlenséget szül, az pedig szép lassan ellehetetleníti azt, hogy együtt tudjatok működni. Így inkább csak csendben szenvedsz.
Az esti kiruccanásra aztán végül csatlakozik hozzátok még pár barátotok, így csak még jobb az egész. A hangulat, mint mindig szuper. Beszélgettek, nevetgéltek, táncoltok... rég sikerült már ennyire összerántani a bandát.
Seonghwa – az ügyeletes táncpartnered – magadra hagy pár percre a táncparketten, amikor egy idegen srác foglalja el a helyét.
- Hello, Szépségem – hajol közel hozzád. Ami – bár abszolút az eseted a srác – nem igazán szimpatikus.
- Szia – hajolsz tőle távolabb és egy lépést hátrálsz is.
- Egyedül vagy itt? – csúsznak a karjai a derekad köré, hogy visszahúzzon magához.
- Nem – kezdesz el ficánkolni és a tekinteteddel a srácokat keresed.
- Pedig én nem látok itt veled senkit – láncol a testéhez és a bőrödbe morog.
- Engedj el! – tolod el magadtól és ügyesen elszakadva tőle elvegyülsz a tömegben. A továbbiakban pedig reménykedsz, hogy nem talál rád újra.
- Baj van? – kap el hirtelen Seonghwa, mire csak megugrasz, majd mikor felismered a fiút csak remegve öleled át. – T/N – emeli fel a fejed. – Minden oké? – ráncolja a homlokát.
