Látni – szó szerint és átvitt értelemben is – olykor nehéz. Olyan dolgok jutnak az ember tudomására sokszor, amiket nem akart sosem tudni. És senki sem fog neki sosem hinni, amikor elmeséli. Olyan legalábbis biztosan nem, aki nem látja.
Valóban látni és nem csak nézni viszont igazán kevés kiváltságos tud. Bár, ha őket kérdezzük, lehet inkább átoknak neveznék ezt és nem áldásnak. És nem csak azért, mert amikor naivan megosztották valakivel, az bolondnak nézte őket.
Sokkal inkább azért, mert a tudás hatalom.
A hatalom pedig erős fegyver.... olyan fegyver, amire sokan vágynak.
És a sokak közül csak nagyon kevesen használnák jóra.
A többiektől pedig meg kell védeni...
Botor dolog volna azt hinni, hogy a létezésnek csak egyetlen formája van. A világ csodálatos dolgokból áll össze. Pont a létezés koronája lenne csupán egysíkú?
Aligha.
Meg kell hagyni, a felismerés nem volt egyszerű számodra.
Kezdetben csak furcsán érezted magad. Olyan volt, mintha valaki állandóan figyelne. Mintha valaki minden lépésed követné és folyamatosan a nyomodban lenne. Őrjítő és félelmetes volt egyszerre, hiszen ez nagyon-nagyon sokáig csak egy érzés. Olyasmi, amit képtelen vagy szavakkal megfogalmazni.
Mondjuk, amikor pár ember nyíltan lehülyézett és paranoiásnak nevezett, nem is erőltetted tovább, hogy szavakkal akard leírni, hogy mi is zajlik benned.
Később ehhez hangok is társultak, ami már végképp nyugtalanító volt. Halk suttogások, amik a lehető legváratlanabb helyzetekben hozták rád a frászt. És amiknek hála egyre többen kezdtek teljesen flúgosnak nézni. Mindig egyetlen hangot hallottál. Egy kellemes, mély orgánumot, ami bár a legtöbbször megijesztett, hamar meg is tudott nyugtatni. Mesélt neked. Olyan volt, mintha csak egy mesekönyv lapjait olvasta volna fel.
Démonok, vámpírok, tündérek, vérfarkasok szerepeltek minden meséjében. És azt állította, hogy mind az emberek között élnek. Álcázva, valódi arcukat elrejtve vegyülnek el a halandó emberek között és akad köztük jó néhány, aki téged akar. Eleinte nem akartál neki hinni, de hamar kénytelen voltál belátni, hogy bármilyen vadak is a történetei, nem mesék. A valóság bújik meg a szavai mögött.
És erre akkor jöttél rá, amikor látni kezdtél.
Szó szerint.
Egyre több érdekes embert fedeztél fel a hömpölygő tömegben az iskolába menet. Különös színű szemek, érdekes tetoválások, egyszer még egy angyalszárny is a szemed elé került.
Fogalmad sem volt, hogy mit kezdj ezzel az információval, hiszen ez nem normális. Nem lehet normális. Az egy dolog, hogy hittél San – ahogy a történetek elején bemutatkozott – szavainak. Látni egész más.
Bár, aminek mégis tudtál örülni az az, hogy végre őt is láthattad. Végre a kellemes hanghoz már egy arc is tartozott.
Különös volt.
Különös, de szép.
San szemei sötétek, szinte már feketék, amikben éjjel vörös foltok költöznek, amiknek hála tökéletesen lát a sötétben is. A teste átlagos kinézetű leszámítva a bőrét borító tetoválásokat, amiknek a történetébe egytől egyig beavat, miután látod őket. Arca jóképű, mosolya huncut, a stílusa pedig leginkább bosszantó, de édes.
A kora pedig...
Nos... maradjunk annyiban, hogy a kapcsolatotok igencsak kimerítené a pedofília fogalmát.
