Az embereknek vannak titkai.
Kicsik vagy nagyok, de mindenkinek vannak.
Elemi szükséglet, hogy legyenek olyan dolgok, amikről csak mi magunk tudunk. Lehet ez egy titkos kis rögeszme, ami miatt félünk, hogy bolondnak néznek majd minket. Lehet a múltban elkövetett baklövés, amire már nem vagyunk büszkék, és amik talán alapjaiban változtatnák meg a rólunk kialakult képet az ismerőseink fejében. Ettől pedig tartunk.
Olykor nem mások ezek, mint apró önvédelmi mechanizmusok, amikkel csak a saját lelkünket védjük a sérülésektől vagy épp a csalódásoktól.
De mi van akkor, amikor az életünknek egy olyan fontos részletét vagyunk kénytelenek eltitkolni egy hozzánk közelálló elől, ami alapjaiban határozza meg a mindennapjainkat?
Lehet egy titokra építeni egy kapcsolatot?
Lehet-e boldog egy olyan kapcsolat, ahol rettegve attól, hogy elhagynak minket, eltitkoljuk életünk egyik legmeghatározóbb dolgát?
Évek óta tudod a diagnózist.
Kezdetben magad sem gondoltad, hogy bármi baj lenne veled, bár az igaz, hogy a sorból mindig is kilógtál egy kicsit. Nem volt sok barátod vagy ha voltak is emberek, akikkel jóban voltál, ők hamar feladták, amikor egy kicsit zárkózottabb lettél.
Aztán az olykor előjövő álmatlanság egy idő után ijesztő méreteket öltött, ahogy a rád törő letargia és fásultság is. A végső csapást az egyre erősödő szuicid gondolatok adták.
Akkor mentél el először orvoshoz. Ő közölte veled, hogy bipoláris zavarod van, ami egy pszichiátriai kórkép. Kezdetben biztos voltál abban, hogy bolond vagy. Kerülni kezdted az embereket és azon kevesekkel is megszakítottad a kapcsolatot, akik egyébként még szóba álltak veled. Teljesen elszigetelted magad másoktól és igyekeztél magad meggyőzni arról, hogy jó így neked.
De ennél nagyobb hazugság aligha létezett...
Aztán az életedbe csöppent Jinhwan, aki visszacsempészte a boldogságot a napjaidba. Kedves volt veled, figyelt rád, te pedig szép lassan beleszerettél. Ami aztán kölcsönösnek bizonyult, így több, mint egy éve hivatalosan is egy pár vagytok.
Egyetlen dolog van, amiről ő nem tud. Ez pedig a BD.
Hiába szereted, hiába bízol meg benne, képtelen vagy rá, hogy elmondd neki. Ez az egész dolog nem normális, nem így kéne működnöd. Félsz attól, hogy ha megtudja, elhagy. Azt pedig nem élnéd túl.
Csak épp egyre nehezebb a titkolózás. Főleg úgy, hogy egy ideje erősödnek a tünetek... újra.
Alig tudsz aludni, figyelmetlen vagy és még számodra is feltűnő módon fogytál. Nincs kedved semmihez, ritkán mosolyogsz és semmi sincs, ami felkeltené az érdeklődésed. Sőt, egy ideje még Jinhwant is kerülöd, hogy ne jöjjön rá a titkodra. Igyekszel egyedül átvészelni ezt az időszakot és majd csak akkor újra vele lenni, amikor már minden normális lesz... már amennyire a te esetedben lehet valami bármennyire is normális.
- Figyelj, T/N – vetődik Hanbin a kanapédra. – Nem titkolózhatsz előtte életed végéig. Jay nem hülye – közli veled. Hanbin Jinhwan legjobb barátja és sokkal szemfülesebb, mint a többiek. Nem telt neki sok időbe, mire rájött, hogy baj van. Ahogy az sem váratott magára sokáig, hogy kiszedje belőled, hogy mi az.
- Tudom, hogy nem az – sóhajtod. – De nem merem neki elmondani – nézel kétségbeesetten a fiúra. – Mi lesz velem, ha elhagy? Azt nem élném túl.
- Jesszusom, T/N – nyög fel. – Évek óta ismerem, végig asszisztáltam az eddigi kapcsolatait, és elhiheted nekem, hogy sosem láttam még ennyire szerelmesnek. Sosem törődött még ennyire senkivel és boldog sem volt még ennyire senki mellett. Szerintem akkor sem hagyna el, ha hirtelen nőne még egy fejed vagy két lábad. Azért sokkal dühösebb lesz, hogy eltitkolod előle. És még igaza is lesz – fűzi hozzá, majd egy hatalmas öleléssel elbúcsúzik tőled és magadra hagy a gondolataiddal.
Természetesen nem hallgatsz Hanbin szavaira, csak épp arra nem számítasz, hogy ez a depresszív periódus nem lesz rövid és gyors lefolyású. Hetek telnek el, te pedig egyre mélyebbre és mélyebbre kerülsz, ami természetesen a Kedvesed figyelmét sem kerüli el, de továbbra is képtelen vagy neki elmondani, hogy mi történik veled.
A mai nap – már ha az lehetséges – rosszabb, mint eddig bármelyik. Semmire sem vágysz jobban, minthogy hazaérj, bebújj az ágyba és hétfőig elő se mássz onnan...
Csak épp történik valami, amire nem számítasz...
Jinhwan történik...
- Mik ezek, T/N?! – pattan fel a kanapéról az orvosi papírjaidat lengetve, mikor belépsz a lakásodba és idegesen eléd trappol. Te pedig egyetlen pillanat alatt éktelen haragra gerjedsz.
- Te kutattál a cuccaim között? – háborodsz fel.
- Hagytál más választást?! – emeli fel ő is a hangját. – Miért nem mondtad el, T/N? – szinte már üvölt és remeg a dühtől.
- Mert semmi közöd hozzá – téped ki a papírokat a kezéből és ideges mozdulattal vágod be a fiókba, ahonnan Jinhwan kiszedte.
- Mi az, hogy nincs közöm hozzá?! – ránt magához hirtelen a karodnál fogva. – Mégis kinek van köze hozzá, ha nekem nem? – még mindig őrjöng, de legalább már nem kiabál. A szemeiben örvénylik a düh és talán a csalódottság. – Szeretlek, T/N – mondja pár perc után, mikor már némileg lehiggad. – Tudni szeretném, hogy mi van veled. Akkor is, ha az nem jó.
- Azért, hogy elhagyj és kinevess, mint eddig mindenki? – vágod hozzá, de már a mondat közepén tudod, hogy ez csak buta vádaskodás, hiszen Jinhwan ezerszer bebizonyította már, hogy közel sem olyan, mint az eddigi fiúk az életedben, akik csak kihasználtak.
- Azért, hogy vigyázzak rád – sóhajtja és magához ölel. – Hogy segítsek, ha baj van. Hogy melletted legyek – súgja, majd lágyan megcsókol, miközben elbotorkál veled a kanapéig. Leül és az ölébe húzva szorít magához.
- Bipoláris zavarom van – nyögöd ki nem sokkal később.
- Tudom – mosolyodik el lágyan. – Mesélj róla. Mióta tudod? – kérdezi, miközben lágyan cirógat.
- Évek óta – motyogod, mert nem mersz ránézni. Nem akarod látni a szánalmat a szemeiben. – Már azelőtt tudtam, hogy összejöttünk. Csak féltem elmondani – vallod be. Ha már belekezdtél, ideje, hogy mindent megtudjon.
- Miért? – kérdezi kíváncsian és lassan elfekszik veled a kanapén. Felkönyököl és úgy néz rád, miközben ujjai a derekadat simogatják.
- Féltem – sóhajtod. – Mindig is elég fura lány voltam. Most már tudom, hogy emiatt. De sokan bántottak miatta. És a tudat a diagnózis után sem volt kellemesebb, de legalább én már tudtam, hogy mi a gond. De ezt meg akartam tartani magamnak.
- Sosem bántanálak – simít az arcodra. – Szeretlek, T/N.
- Tudom – bújsz bele a tenyerébe. – De... de... – nem vagy képes nem elsírni magad. Annyi minden gyűlt fel benned mostanában, hogy képtelen vagy visszatartani a könnyeid.
- Shh – ölel magához. – Semmi baj – ringat. – Semmi baj – csókol a hajadba. – Figyelj – nyúl az állad alá és felemeli a fejed, hogy a szemeidbe nézzen. – Szeretlek! – ismételi el. – És ezen egy orvosi papír sem változtat. Magad miatt szeretlek és ez is hozzád tartozik. De kérlek, soha többé ne titkolózz előlem. Inkább taníts meg arra, hogy hogyan tudok neked segíteni ilyenkor. Mit tegyek, hogy neked jobb legyen – cirógat. – Mert nekem csak ez a fontos. Hogy te boldog legyél. Lehetőleg velem – hajol közel hozzád és finoman megcsókol. Neked pedig könnyen peregnek az arcodon. Félig a boldogságtól, félig a bűntudattól. Meg sem érdemled ezt a fiút magad mellé.
- Én is szeretlek – suttogod a csók után. És elhatározod, hogy igyekezni fogsz. Biztos nem lesz egyszerű évek keserűségén egyszerre túllépni.
De Jinhwan megérdemli, hogy legalább megpróbáld.
