Elöljáróban kis spoiler: A banda, akiket említ a fejezet egy valóban létező punk zenekar, ám a koncert és az ott történtek csak kitaláció! :)
Milyen érdekes szó a psziché.
A lélek mindennek a mozgatója. Ami sérülékeny, kissé gyenge és elég olykor egyetlen dolog, hogy darabra zúzza, hogy aztán soha többé ne legyen egész.
Nem is értetted sosem, hogy egy ilyen törékeny dolog, hogyan kaphatta a nevét egy olyas valakiről, aki rengeteg próbát és nehézséget élt túl, hogy aztán boldog legyen és belőle nyerjen testet maga a gyönyör. Újra és újra összetört, de mindig egésszé lett. Mindig jött valaki, hogy egésszé tegye... mindig ugyanaz.
A szerelem.
F43.1 ~ PTSD.
Ez akár még egy érdekes pontja is lehetne az önéletrajzodnak, amire mindenki felkapja a fejét, és azon kezd tűnődni, hogy vajon mit is jelöl? Mivel lehetsz te több, mint az, akin nincs ilyen bélyeg?
Kár, hogy ez a néhány betű és szám összességében képes leírni az életed. Azt, amiben más vagy, de ebben az esetben nem több, inkább kevesebb.
Sosem gondolná az ember, hogy mekkora szerepe van a véletleneknek az életünk során. Van, amikor egy jobb irányba viszik az egész történetet és van, amikor megmagyarázhatatlan és érthetetlen következményeket hagyva maguk után döntenek mindent romba, amit aztán egy életen át nyöghetünk.
Rosszkor voltál rossz helyen. Ez tiszta sor. Mégis azóta a nap óta elég egy bizonyos hang, de már egy illat is, hogy képtelen legyél uralkodni az elmédet szélsebesen elöntő pánik fölött. Újra és újra éled annak a napnak minden egyes pillanatát. Olykor ott a helyszínen, máskor mintha csak kívülálló volnál. Minden alkalommal tudod, hogy csak az agyad játszik veled, mégis képtelen vagy kordában tartani a remegést, a könnyeket, a mellkasodból kitörni akaró szíved heves ütemét. Az agyat kegyetlen pontossággal idézi vissza a sikolyokat, az illatokat, a vér fémes ízét, és azt a minden porcikát megbénító, zsibbasztó félelmet. Minden áldott alkalommal újra és újra.
Éveken át tudatosan kerülted azokat a helyzeteket, amik generálhatnak akárcsak hasonlót. Majd azt vetted észre, hogy teljesen elzárod magad a világtól. Nincsenek hobbijaid, a kötelességed elvégzéséhez szükséges helyeken kívül máshova nem mész, és egy-két embert leszámítva senki sem maradt melletted.
Ez az, amin változtatni akarsz.
- Biztos vagy abban, hogy ez a legmegfelelőbb esemény, ahol elkezdhetem az reszocializációt? – nézel kétkedve hol a barátnődre, hol arra a füstös kis kocsmaépületre, ahova elrángatott.
- Reszocializáció? – vonja fel a szemöldökét. – Nem börtönben voltál, T/N.
- Ahogy vesszük – sóhajtod.
- Kis létszámú koncert lesz. Tulajdonképp csak Matt és pár haverja zenélgetnek egy kicsit – árnyalja kissé a valóságot, és próbál meggyőzni arról, hogy jó helyen vagy, amiben te továbbra sem vagy biztos, de ha ő mondja...
Valójában az egész pontosan Matt miatt van. Évek óta ő az első ember, akiért hajlandó vagy legalább megpróbálni elhagyni a kis csigaházadat. Bár továbbra sem vagy meggyőzve arról, hogy mindezt egy koncerten kellene kezdeni... de hátha...
Az egyetemen ismerted meg a magas, mindig jó kedélyű srácot. Kezdetben leginkább utáltad, ami hamar átcsapott irigységbe, végül pedig halvány szerelemmé erősödött részedről a hónapok folyamán. Ő az a fajta srác, aki mindenkivel jóba van, akit mindenki kedvel, és akinek mindenkihez van pár jó szava. Ezzel pedig nem nehéz levenni a lábáról a lányokat. Téged sem.
