Újságíróként feladatod, hogy tudósíts a társadalom elit rétegét érintő fontosabb eseményekről, programokról még akkor is, ha éppen mélységesen elítéled vagy nem értesz egyet az adott tradícióval. Mondjuk ez még mindig jobb, mintha valami pletykalapnál dolgoznál és a fő feladatod a semmiségek botránnyá alakítása lenne. Nem vagy te állatidomár, sem varázsló, hogy bolhából elefántot nevelj.
Pontosan a munkád miatt járod most kétségbeesetten a harmadik plázát valami olyan butik után kutatva, ahol nem egy évi fizetésedbe kerül egy olyan ruha, amiben megjelenhetsz a Park család éves nagy bálján. Eddig ezt a programot sikerült minden évben megúszni, ám most az a lány, aki eddig lelkesen vállalta helyetted a feladatot, határozottan félre lett állítva, így kénytelen vagy te elmenni.
Idén ez egy különleges bál lesz. A Park család örököse, Seonghwa elmúlt huszonkét éves, így a családi hagyományokat életben tartva ideje, hogy megtalálják azt a nőt, aki hivatalosan is Mrs. Park lehet az elkövetkezendő években és akinek semmi más feladata nincs, mint fiút szülni, aki tovább viheti a család nevét és azt a mesés vagyont, amit az évtizedek alatt a több generációnyi Park összeszedett.
Tulajdonképpen a hátadon is feláll a szőr már magáról az elvtől is. Attól meg főleg, hogy nők százai állnak sorba, hogy élhessenek ezzel a lehetőséggel.
Elképesztő!
Hol az önállóság? A saját vélemény? Az akarat, hogy ne csak valaki feleségeként emlegessék élete végéig?!
Sosem tudod eldönteni, hogy sajnálod-e ezeket a nőket vagy tulajdonképpen mind azt kapja, amit érdemel?!
Mélyre szántó gondolataid közül az egyre magasabb vérnyomásod az, ami kiránt.
- Mondd, árultok olyan ruhát is, aminek az ára nem az éves nettó fizetésem?! – fordulsz kissé már frusztráltan az eladólány felé. Találsz egy gyönyörű, mutatós fekete ruhát, ami jól is áll, az ízlésednek is megfelel és még az esti eseményhez is elmegy, de mikor meglátod az árát, kiguvad a szemed. Kénytelen vagy megszámolni a nullákat, mert elsőre nem jut el az agyadig, hogy mennyit kóstál a ruha. Ez már csak azért is bosszantó, mert nem ám valami földig érő csoda, amibe kell anyag. Nem, egy rövid, fekete, néhány rafinált pánttal különlegessé tett darabról van szó, tehát épeszű magyarázat az árára nem sok van.
- Megveszem neked – hallasz meg egy mély hangot magad mögül, aminek a gazdája leplezetlen vigyorral az arcán legelteti rajtad a tekintetét. – Jól áll rajtad – nyalja meg az ajkait, amitől egy pillanat alatt veszed fel egy főtt rák árnyalatát úgy tetőtől talpig. – Kár lenne, ha más vinné el.
- Köszönöm, de nem kell – erőszakolod ki magadból a mondatot, miközben ránézel a férfira. Magas, kellően izmos és hihetetlenül jóképű. Olyan, mintha egy szobrász tervezte volna vonásait, amit azután utánozhatatlan pontossággal hozott életre. Egyszerűen képtelen vagy levenni róla a tekinteted.
- Ugyan, nekem nem gond – vigyorog továbbra is.
- Nem szeretek tartozni senkinek – sóhajtod, majd az öltözőfülke felé veszed az irányt, hogy levedd a ruhát. Valójában sajnálod, mert tényleg jól áll, abszolút a te stílusod és nehéz szívvel hagyod a boltban, de nem vagy az a fajta lány, akit ilyesmivel le lehet nyűgözni. Jól estek a férfi szavai, de a felajánlását megalázónak érzed. – Itt a ruha – adod az eladólány kezébe, amikor visszaérsz a boltba.
- Ez a ruha a tiéd – mosolyog rád kedvesen.
- Tessék? – kérdezel vissza bambán.
