Philofobia: a szerelembe eséstől való félelem. A Philophobe fél a más egyénre irányuló intim és őszinte érzésektől.
Philofobia... Philophobe...
Sok időbe telik, mire megbarátkozol ezekkel a kifejezésekkel, illetve magával a problémával. Aki csak egy kicsit is ismeri a történeted, egyáltalán nem csodálkozik azon, hogy ezzel a nem túl gyakori, ám meglepően nem is túl ritka pszichológiai képpel kell együtt élned.
Sokan még egy csúnya szakításba is szinte belebetegszenek, neked pedig ettől jóval komolyabb traumán kellett átmenned. Elveszíti a férfiakba vetett bizalmát az, akit megcsalnak vagy akivel rosszul bánik a párja.
Te nem csak, hogy nap, mint nap viselted a megaláztatást, a megcsalást, de búcsúzóul, még meg is erőszakolt az a féreg elérve, hogy soha ne akarj többé férfire nézni.
Nem csak a lehetséges érintések, de már maga a gondolat is, hogy valaki szeret, megrémít. Hiszen ő is „szeretett". Ő, aki képes volt kezet emelni rád, aki elhitette veled, hogy semmit se érsz. Aki megcsalt és aki a szabad akaratodat is sárba tiporva tett magáévá, majd hagyott egyedül minden szó nélkül.
Képtelen vagy bárkinek is elhinni, hogy tud másképp szeretni.
Nagyon hosszú ideig nem beszéltél erről az egészről senkinek. Még a végzős évben történt. A szüleiden kívül egyedül a legjobb barátod, Sehun tudott róla. Ő végig melletted volt, szinte egy percre sem hagyott magadra azon a nyáron. Leérettségiztetek és még az ép eszedet is sikerült megőrizni... ez pedig nem kis dolog volt akkor. Azonban ahogy beköszöntött az ősz, Sehun másik városba ment egyetemre, te viszont képtelen voltál veled egykorúak közé menni, így ezt az évet otthon töltöd. Egész jó vagy nyelvekből, szereted is őket, így kisebb fordítói munkákat vállalsz, miközben várod, hogy egy nap majd könnyebb legyen.
Sehun rengetegszer mondta már, hogy tarts vele. Lakjatok együtt, szakadj ki egy kicsit az emlékekből, menj el a városból, ahol minden rá emlékeztet. Nem kell iskolába járnod, ott is dolgozhatsz. Sokáig ellenállsz, de most mégis úgy döntöttél, hogy egy próbát megér, így már csak rá vársz, hogy elinduljatok.
- Hello! – hallod meg az ismerős hangját a földszintről, amihez a szüleid is csatlakoznak.
- Szia, Sehun! – üdvözli anyukád egy szeretetteljes öleléssel, amit ő csak mosolyogva viszonoz.
- Hali – köszönsz neki, miközben próbálod lecibálni a bőröndöt az emeletről.
- Segítek, te lökött – pattan melléd és elveszi tőled. – Miért nem szóltál? – kérdez rá, miközben leteszi a lépcső mellé a táskát.
- Nagylány vagyok – forgatod meg a szemed.
- De ez nehezebb, mint te – vigyorog. – Van még valami? – érdeklődik még kedvesen.
- Csak pár doboz. De azok a garázsbeállón vannak – válaszol anyukád.
- Hát akkor, itt a búcsú ideje – öleli meg újra édesanyádat, amíg te apukádon csüngsz.
- Aztán, Oh Sehun, vigyázz az én hercegnőmre – fenyegeti meg apukád játékosan, amíg elköszönsz anyukádtól. – Ne felejtsd el, tudom hol laksz – szűkíti össze a szemeit, amitől morcosan szeretne kinézni.
- Mint a szemem fényére – ölel magához hirtelen. Ő az egyetlen férfi, akinek az érintésétől nem viszolyogsz, sőt egyenesen biztonságban érzed magad a karjaiban. – Indulhatunk? – pillant le rád.
