A mai napod röviden összefoglalva: baah.
Hosszabban összefoglalva: nagyon baaaah.
Hosszú meetingek, fárasztó főnök, idióta munkatársak. Alig várod, hogy véget érjen, és az utolsó fél óra telik el talán a legnehezebben. Teljesen olyan, mintha visszafelé forogna az óra.
Te pedig csak szenvedve gondolsz a puha kanapéra, az édes forró csokira, egy jó filmre és Daniel ölelő karjaira. Semmi sincs jelenleg a világon, amire jobban vágynál. Egyszerűen kell egy kis pihi. És ezek azok, amik tökéletessé teszik ezeket az alkalmakat. Így mikor végre lejár a munkaidőd sietve felpattansz és gyakorlatilag másfél perccel később már kint is vagy az utcán úton haza.
Nosztalgikus mosollyal az ajkaidon igyekszel a Daniellel közösen bérelt lakásotok felé visszagondolva arra, hogy hogyan is kezdődött a kapcsolatotok. Sosem felejted el azt a napot, amikor tönkretette a randidat. Bár az igaz, hogy a kárpótlása mindent elsöprő volt. Ettől függetlenül persze nincs olyan alkalom, hogy meg ne jegyezd neki azt a kis botlást. Imádod, amikor mentegetőzni kezd miatta, majd amikor rájön, hogy újra csak szórakozol vele, kezdetét veszi a harc. Kacagva szaladsz előle minden alkalommal körbe a házban, de a végén úgyis mindig elkap, hogy megkapd a méltó büntetésed.
Imádod ezt a fiút, még ha nem is mindig könnyű vele az élet.
Bár a promóciós időszak lejárt, Daniel a saját szóló karrierjét igyekszik elindítani, ami ha lehet még több dologgal jár. Alig van otthon, szinte nem is találkoztok olykor hetekig. Mégis, nincs az a dolog, amiért feladnád a kettőtök kapcsolatát. Hiszel a sorsszerű találkozásokban és abban is biztos vagy, hogy a tiétek is az volt. Így már rég elhatároztad, hozzon bármit is elétek az élet, kitartasz mellette, mert ennek így kell lennie.
Egy kissé hosszabb séta után boldogan nyitsz be a közös lakásotokba, ahol Daniel egy hatalmas mosollyal az ajkain zár szorosan a karjaiba. Mélyen beszívod kellemes illatát, mire érzed, ahogy az érzékeid lassan elbódulnak és hihetetlen nyugalom száll meg. Olyan hatással van rád, mint senki más ezen a világon.
- Pontosan ez kell nekem – motyogod a mellkasába és egy pillanatra sem vagy hajlandó elengedni. Ő pedig csak édesen felkacag és finoman simogatja a hajad.
- Hosszú nap? – kérdezi egy szórakozott mosollyal, miközben az egyik hajtincsedet csavargatja.
- Gyűlölöm nap – morgod kissé hisztisen.
- Vagyis munkába kell menni nap – nevet.
- Valahogy úgy – sóhajtasz, majd nagy nehezen elengeded, hogy végre levedd a vékony kabátod és a cipőd.
- Mit szeretnél ma csinálni? – lép mögéd és szorosan magához húz, te pedig azonnal az ölelésébe olvadsz.
- Semmit? – nézel fel rá mosolyogva. – Csak úgy legyünk. Régen volt már egy nyugis délutánunk – fordulsz vele szembe.
- Amit csak szeretnél – dönti a homlokát a tiédnek, majd egy apró csókot hint az ajkaidra. Percekig álltok még összeölelkezve, majd egyszer csak az ölébe kapva sétál veled a hálóba. Nevetve kapaszkodsz a nyakába és aprót sikkantasz, mikor szó szerint rádob az ágyra. Nevetve mászik föléd, hogy aztán teljesen nyugodtan elterüljön rajtad.
- Naaa – próbálod magadról legurítani, de sokkal nehezebb, mint te. – Daniel, összenyomsz – csikized meg az oldalát, mire összerándul. Az alkarjaira támaszkodva bámul a szemeidbe.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy kövér vagyok? – vonja fel a szemöldökét, az ajkain pedig egy játékos vigyor terül szét.
- Sosem mondanék ilyet – pislogsz rá ártatlanul. – Maximum csak annyit, hogy kevesebb dugicsokit kéne enned – nyújtod rá a nyelved, mire ő csak felháborodva veti rád magát, hogy aztán addig csiklandozzon, amíg már kegyelemért könyörögsz.
- Szóval dugicsoki? – vigyorog, miközben te már alig kapsz levegőt a nevetéstől.
- Naa, hagyjál – ficánkolsz alatta, de a menekülésre nem sok esélyed. – Visszavonom – kiabálod, de még így sem elég neki. – Te vagy a leghelyesebb, legcsinosabb, legformásabb fiú, akit valaha láttam – kacagod már kicsorduló könnyekkel.
- Na, pont egy ilyen vallomásra vártam – mosolyodik el diadalittasan, majd megkönyörülve rajtad fordul le melléd.
- Idióta – piheged fájó oldalad masszírozva.
- De a tied – támaszkodik fel és rád kacsint. Az arcodba hulló tincseidet finoman söpri ki az arcodból, majd egy apró puszit nyom az ajkaidra. – Film? – kérdezi, mikor már mindkettőtök légzése egyenletessé válik.
- Film! – egyezel bele bólintva. – Csinálok kukoricát – kelsz fel az ágyról, ám mielőtt elindulhatnál két erős kar ránt vissza.
- Szeretlek – ölel magához szorosan és arcát a hasadba fúrja. Gyengéd mosollyal az ajkaidon cirógatod meg puha tincseit. Szereted, amikor ilyen. Ezek a meghitt, boldog percek azok, amik mindig erőt adnak a folytatáshoz. Ilyenkor látod azt, hogy tényleg szeret, hogy kötődik hozzád.
- Én is téged – emeled fel a fejét és ezúttal te nyomsz egy finom csókot az ajkaira. – Mr. Dugicsoki – suttogod még, majd nevetve szaladsz el előle, de egy finom fenékre csapást nem úszol meg.
- Na, csak gyere vissza – kiabálja utánad.
A konyhában aztán összeszedsz minden nasit, ami csak kellhet és miközben készül a kukorica, a hűtőn lévő egyik közös fotótokat bámulod. Szereted azt a képet. Meg Danielt, meg ezt az egész helyzetet, még ha sokszor nem is egyszerű.
Ő az első srác, akit úgy igazán szeretsz, aki megtanította neked, hogy a szerelem igazi szépsége a rózsaszín köd eltűnése után kezdődik. Amikor már látod a másik hibáit is és azok ellenére vagy éppen azok miatt is ugyanúgy szereted a másikat. És ezért, alakuljon bárhogy is az életetek, mindig hálás leszel neki.
Ahogy végre elkészül a kukorica, a hatalmas tállal, némi gumicukorral és két üveg üdítővel indulsz a szobátok felé.
- Szólhattál volna – lép eléd, mikor belépsz a hálóba.
- Nagylány vagyok ám – vigyorogsz.
- Végül is a popcorn is megy már a konyhában egyedül – utal egy pimasz mosollyal a nem túl professzionális konyhatudományodra.
- Mindjárt nem kapsz belőle, ha szemtelenkedsz – húzod el az orra elől a tálat.
- Gyere, te Boszi – ölel át és magával húz az ágyra, miután lepakolt a kezedből mindent.
- Nem haladsz jó úton, hogy adjak a kukoricámból – méltatlankodsz, de szorosan bújsz a mellkasához, amin csak felnevet.
- Hát, maximum egyedül eszem meg a dugicsokim – vonja meg a vállát és rád vigyorog.
- Dagi leszel – piszkálod.
- Szerintem egészen jó formában vagyok – húzza fel a pólóját, láthatóvá téve a tökéletesen kidolgozott hasfalát, amit te csak vörös arccal bámulsz. – Esetleg te nem így gondolod? – villant rád egy önelégült mosolyt, ahogy észre veszi, hogy képtelen vagy levenni a szemed a testéről.
- Aljas vagy – duzzogod, majd megfogva a pólóját visszahúzod, hogy takarja a hasát.
- De éppen így szeretsz – ölel át nevetve.
Ebben pedig nem téved... éppen így szereted.
