Yoongi PoV.:
Mélyen gondolataimba merülve sétálok a konyha felé korán reggel. Már mindenki ébren van, ami nem szokatlan, ellentétben a feszült csenddel, ami megszállta a dormot nagyon is az. Ahogy beléptek a konyhába egy régen látott ismerős szempárral találom magam szemben.
- T/N? – vonom fel kérdően a szemöldököm. Évek óta nem láttam a lányt. Nem mintha ez bármit is változtatott volna az iránta érzett szerelmemen. De nem igazán vagyunk mi egy világ. T/N katona, méghozzá igen magas rangban szolgál. Én pedig egy idol vagyok, nyilván túl sok közünk nincs egymáshoz.
- Szia, Yoongs – mosolyog rám, mire egy ütemet kihagy a szívem. Milyen rég nem hallottam ezt a becézést, milyen rég nem láttam ezt a mosolyt... és Istenem, mennyire hiányzott már nekem.
- Mi járatban erre? – kérdezem tőle, majd csak azt veszem észre, hogy a fiúk szép csendben magunkra hagynak minket. Gondolom nekik már vázolta a helyzetet.
- Munka ügyben vagyok itt – kezd el játszani a keze ügyében lévő fehér szalvétával. – Illetve félig.
- Mi történt? – foglalok helyet szemben vele.
- Jun meghalt – mondja ki pár perc csend után, mire bennem reked a levegő. Jun a barátja volt, a legjobb barátja. Az egyetlen ember, aki akkoriban támogatta a kapcsolatunkat, aki arra biztatta, hogy maradjon mellettem.
- Mi történt? – kérdezem halkan ujjaimat óvatosan fonva puha keze köré a tekintetét keresve.
- Nem tudom – emeli fel a fejét. A szívem szakad bele, ahogy a szomorú, könnyes szemeivel rám mered. – Azért vagyok itt, hogy kiderítsem.
Ennek a beszélgetésnek lassan egy hete. Azóta T/N nem alszik, nem eszik, csak megszállottan kutat valaki után. A részletekbe természetesen nem avat be, nem is várom el tőle, de egyre jobban aggaszt ez az egész. Velünk lakik a dormba, hogy titokban maradjon az itt léte. Minden éjjel egyre idegesebben várom, hogy haza érjen, hajnalban pedig már csak hűlt helyét találom. Titkolni sem próbálom, hogy egyre feszültebb vagyok. Aggódom érte, de itt a józan szavak már nem nagyon hatnak semmit.
Elhatároztam, hogy ha el is kell rabolnom hozzá, de ma megetetem és aludni fog. Semmi értelme, hogy tönkre tegye magát, akkor sosem jut előrébb. Megrendeltem a kedvencét és már csak arra várok, hogy felbukkanjon a BigHit aulájában. Nem is kell rá sokat várnom, ahogy belép az épületbe, egyetlen szó nélkül kézen ragadom és magam után húzva indulok meg a stúdióm felé. Ott senki sem fog minket zavarni. Vagy ha igen, az nem ússza meg élve. Most ő a legfontosabb, senkiről se akarok még csak hallani sem.
- Yoongi! Yoongi! – próbálja felhívni magára a figyelmem. – Yoongi! Engedj el! – rángatja a kezét, de szinte semmit nem ér el vele. Egészen furcsa látványt nyújthatunk, ahogy Min Yoongi egy hangosan tiltakozó európai lányt rángat keresztül a BigHit épületén egyetlen pillanatra sem torpanva meg. Mindenki minket bámul. – Yoongi, hallod?! – próbálkozik újra, de ismét hiába. Két emelettel később aztán megállok egy fekete ajtó előtt. Kinyitom a falapot, berántom a helyiségbe, majd a kulcsot újra elfordítva zárom be mindkettőnket. – Engedj ki! – lép az ajtóhoz.
- Nem – szólalok meg először az elmúlt öt percben, mióta belépett az épületbe.
- Yoongi! – lesz T/N egyre dühösebb.
- Nem – ismétlem el újra, majd közelebb lépve hozzá szinte felkenem az ajtóra. A testem az övének feszül, mire szíve őrült ritmusra vált, ami csak egy elégedett kis mosolyt vált ki belőlem. A közelségem még mindig ezt váltja ki belőle, ahogyan belőlem is az övé.
- Yoongs – leheli kettőnk közé értetlenül bámulva a szemeimbe. Imádom a tekintetét. Imádom, hogy a mindig határozott és erős nő álarca egy pillanat alatt hullik le előttem felfedve a személyiségének egy másik részét is, amit senki más nem láthat rajtam kívül. Ami csak az enyém.
- Nem nézem végig, ahogy tönkreteszed magad, T/N – simítok végig az arcán. Akaratomon kívül mosolyodom el újra, ahogy bele simul a gyengéd érintésembe. – Tudom, hogy a végére akarsz járni, hogy a barátod volt. De akkor sem hagyom, hogy magadnak árts. Enni fogunk, te pedig utána aludni. Itt, velem – fűzöm hozzá határozottan. Nem hagyom, hogy elmeneküljön. Ahogy jobban szétnéz fel is tűnik neki, hogy a stúdiómban vagyunk, ami igazából egy kisebb lakás szerűség a BigHit épületén belül.
- Otthon majd al... – kezd bele, ám a mutatóujjam az ajkaira téve elhallgattatom a mondat közepén.
- Nem hiszem már el ezt neked – mosolyodom el a próbálkozásán. – Látni akarom. És biztos akarok lenni abban, hogy legalább három órát alszol – döntöm a homlokom az övének és a dereka köré fonom a kezeim – Gyere – húzom magammal az asztalhoz, ahol lehuppanva egy székre az ölembe ültetem. – Egyél – nyújtom felé az evőpálcikákat.
- De nem vagyok éhes – sóhajtja és a vállamnak dönti a fejét arcát a nyakamba fúrva. Lélegzete csiklandozza a bőröm, amitől csak halkan felsóhajtok.
- T/N – kezdem el simogatni a hátát gyengéden, amibe beleborzong. – Kérlek – fűzöm hozzá lágyan és egy puszit nyomok az arca puha bőrére. – Csak egy kicsit – kérlelem, mire felemeli a fejét. – Tessék – nyújtok végül felé egy kisebb darab húst a pálcikával. Aztán még egyet, még egyet és még egyet. Gyakorlatilag megetetem, miközben mosolyogva dudorászom, hogy kicsit oldjam a hangulatot.
- Köszönöm – mosolyog rám, miután befejezettnek ítéltem az étkezést. Bár a teljes adagot akartam vele megetetni, végül beérem a felével. A lényeg, hogy sikerült valamennyit belé diktálni. Ez bőven több, mint amennyit az elmúlt három napban evett.
- Nincs mit. Gyere – fogom meg a kezét, miután feláll az ölemből, majd a kisebb szobába vezetem, amit gyakorlatilag teljesen elfoglal egy franciaágy. Óvatosan húzom le róla a pulóverét, majd szorosan magamhoz ölelve lépkedek el vele az ágyig. Útközben mindketten lerúgjuk magunkról a cipőinket, végül pedig finoman döntöm le a puha ágynemű közé. Lassan mászok fölé és a karjaimon megtámaszkodva a feje mellett nézek végig az arcán újra és újra. Érzem magam alatt minden porcikáját és a testéből áradó forróságot. A szívem örült iramra kapcsol, közben pedig képtelen vagyok elszakadni a szemeitől. – Aludj – suttogom mosolyogva óvatosan simítva végig az arcán.
- Itt maradsz? – kérdezi hasonló hangerővel.
- Maradjak? – birizgálom a haját.
- Kérlek – motyog, mire egy apró nevetés szökik ki az ajkaim közül. Egy gyors csókot nyomok a homlokára, majd mellé gördülve húzom a fejét a mellkasomra. Megnyugodva hallgatom egyre ütemesebb szuszogását, miközben a gerince mentén zongorázva szép lassan álomba simogatom.
El sem hiszem, hogy újra a karjaimban van.
Nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy felhozzam a kettőnk kapcsolatát, mint témát, ám most, mellette fekve, bőrét cirógatva fogadom meg, hogy ezúttal nem fogom hagyni, hogy kisétáljon az életemből.
