Falkába zárva [Jungkook ff.]

35. rész - Legrosszabb

Jungkook:

A falka faházában voltunk, vagyis inkább előtte a kis földes részen. Játékosan szívattuk egymást, beszélgettünk, kivételesen jó hangulatban. Noel és Izzy a három fokos lépcső tetején ücsörögtek, onnan figyelve a történéseket. A kislány eszméletlen édesen festett, ahogyan a szeletekre darabolt almát majszolta, néha megkínálva vele nővérét. Oldalt a futóbringája pihent, melyet kábé egy órával azelőtt vettem neki. Kissé elkeserített, hogy tojik rá, mivel az üzletben elég szép hisztit kivert miatta.
- Jungkook mutassuk már be a végzős koreónkat Noelnek – nyaggatott Jimin megállás nélkül.
- Esélytelen – ingattam fejem – Nem fogok itt táncikálni, mint valami rossz díszbuzi.
- Popó, popó, popó – pattant fel Izzy tündérien ingatva fenekét jobbra-balra.
- Muti már – csatlakozott be No is.
Egymás szemeibe néztünk, hosszan, némán kommunikálva, ugyanarra gondolva. Megnyaltam alsó ajkam, miként lepergett agyamban az előző éjszakánk. Oh, baszki, mennyire élveztem. Ráadásul Noel sikítozott. Szabályosan sikoltozott az élvezettől, ami garancia volt arra, máskor is csináljuk. A gondolatra forró borzongás kúszott végig gerincem mentén és biztosra vettem, íriszeim ezüstösek a vágytól. Esküszöm, bármit megtettem volna a kedvéért. Ha azt mondja, ugorjak a kútba, frankón megtettem volna.
- Oké – egyeztem bele.
Egykori osztálytársaimmal beálltunk a koreográfiának megfelelően, míg Jimin izgatottan elindította a zenét. Igazából, nem volt nagy szám. Egy futtában összedobott tánc volt, amit kismillió évvel ezelőtt még a végzős bálon kötelezővé tett fellépésére alkottunk. Noel, Jennie és Izzy is érdeklődve tekintettek ránk, mire a megfelelő pillanatnál mozogni kezdtünk. Megdöbbentett, mennyire könnyedén ment, magától. Mintha, csak tegnap adtuk volna elő a suli előtt. No elképedve nézett, Izzy teljesen felpörgött és a lépcső tetején, feltartott mutatóujjakkal hadonászva táncikált, vidáman, ami megmosolyogtatott. Tetszett Társam büszke pillantása, ahogyan rám nézett. Senki másra nem figyelt, egyedül rám, ami élvezettel töltött el. Annál a résznél, mikor fel húztam a pólóm, megmutatva hasam, No fogaival alsó ajkába mart, jelezve: kedvére való a látvány. A dal véget ért, mire a három lány tapsviharral nyilvánította ki tetszését. A kislányhoz lépve leguggoltam, Izzy pedig cuppanós puszit nyomott a számra.
- Tetszett Gyönyörűm? – érdeklődtem mosolyogva.
- Jó, jó, jó – bólogatott édesen.
- Figyu, mi lenne, ha kipróbálnánk az új bringádat? – mutattam az említett tárgyra.
A kislány cseppnyi, húsos ujjacskáit nyújtotta felém, melyeket habozás nélkül elfogadtam, így kéz a kézben cammogtunk a biciklihez. Megfogtam a kormányt  hogy Izzy biztonságban érezhesse magát, míg ráül. Kétségbeesetten pislogott fel rám a nyeregben ülve, így nyugtatólag puszit nyomtam fejére. A kormányt és az ülés hátsó részét fogva kezdtem el tolni, ami tetszett neki. Hangosan sikkantgatott és kacagott, amitől vigyorognom kellett. Körbe bringáztuk a házat, majd No előtt álltunk meg. Izzynek ez nem volt kedvére való, lábaival toporgott a földön.
- Menjünk még egy kört bébim? – kérdeztem a kislánytól.
- Jó.
- Nem. Mond, hogy egy – próbálkoztam.
- Nem – ingatta fejét.
- Izzy kicsim, mond már, hogy egy – könyörögtem.
- Nem.
- Akkor nem leszünk barátok – zsaroltam – Egy...kettő...
- Edd.
- Király vagy bébi – kiáltottam – Hallottad No? Azt mondta, egy – néztem Noelre széles vigyorral. 
- Ügyesek vagytok – mosolygott fáradtan, mire homlokom ráncoltam.
- Bébi haza menjünk? – érdeklődtem aggodalmasan.
No nemlegesen rázta fejét. Idegesített, hogy túlságos is szótlan, de a terhességre fogtam és az azzal járó fáradtságra.

*&*&*&*

Eljött a tizenkettedik heti ultrahang ideje is, ahol fontos vizsgálatokat csinálnak, ezért érthető okból ott akartam lenni. A váróban ücsörögtünk, Noel mellettem vidáman mutogatta az újonnan vásárolt baba holmikat, melyeket Jennievel vettek. Őszintén szólva nem tetszett, hogy Jen ennyire hozzá van ragadva, de nem szóltam. Még. Ujjaimat összekulcsoltam Noeléivel, majd rá mosolyogtam. Arca kissé aggódó volt, ami nyugtalanított.
- Kook.
- Hmm?
- Most csinálnak egy olyan vizsgálatot is, ami kimutatja, ha esetleg Down- szindrómás Jungkookie és...
- Jungkookie? – visszhangoztam meglepve.
- Úgy érzem, kisfiú – vont vállat zavarában – és gondoltam, kaphatná az apukája nevét.
Szélesen elmosolyodtam, miközben tenyerembe fogtam No gyönyörű arcát. El sem tudtam volna képzelni ennél szebb gesztust, amiért hálás voltam neki.
- Kicsim, bármilyen is legyen Jungkookie, szeretni fogom – biztosítottam róla.
- Miss. James? – jött ki a múltkori nővérke.
Egyszerre keltünk fel és a nővért követve bevonultunk a rendelőbe. Ezúttal egy másik, fehér köpenyes nő volt odabent, aki a gépezett előtt ült. Kedvesen ránk mosolygott, aztán Noel felfeküdt a vizsgálóágyra, pólóját feljebb, farmerját lejjebb húzva. Én mellé telepedtem, továbbra is kezét fogva. Szemei izgatottan csillogtak, ahogyan rám pillantott, mire csókot nyomtam a homlokára.
- Szeretlek bébi – suttogtam neki.
- Öröm látni ilyen fiatal szülőket is – szólalt meg a nő – Manapság már a karrierista életmód a divat, nem pedig a családalapítás. Kislányt, vagy kisfiút szeretnének jobban?
- Kisfiút.
- Kislányt – feleltük egyszerre, más-más választ adva.
- Nos, ha ügyes vagyok, talán tudok mondani valami hasznosat ezzel kapcsolatban. Ez most egy kicsit hideg lesz – figyelmeztette Noelt és zselét nyomott a hasára.
Türelmetlenül tapadtam szemeimmel a képernyőre, melyen pár pillanat múlva meg is jelent a cseppnyi élőlény körvonala. Noha, még egészen apró volt, tisztán látszottak a lábacskái, kezecskéi és ahogyan mocorgott.
- Úgy látom a Down- szindróma jelei nem fellelhetők – tájékoztatott a nő – ép végtagok – megnyomott egy gombot, hogy egy ritmusos, gyors szív dobogása tölthesse be a teret – jó szívműködés – és... – a nő homlokát ráncolta, majd hosszú, idegőrlő percekig csendben volt.
- Gond van? – kérdezte Noel, enyhe pánikkal.
- Pillanat türelmet kérek – emelte fel ujját a doki és telefonálni kezdett.
No zihált a frusztrációtól, ujjai szorosabban fogták az enyémet. Rossz előérzetem támadt, de nem akartam még idegesebbé tenni, ezért csendben maradtam. Ugyanaz a doktorúr jött be, mint a múltkor, helyet cserélve a nővel. Visszaillesztette Noel hasához a gépezetet és azt mozgatva vizslatta a monitort.
- Az ott egy... – kezdte a nő.
- Claire, ne a szülők előtt – hallgatta el a férfi.
- Baj van? Baj van a picivel? – esett pánikba No.
A doktorúr felénk fordult, nehéz sóhajt eresztve nézett egyenesen Noelre, ami megrémített. Nagyot nyelve vártam, hogy beszéljen.
- A baba hasán van egy lyuk. Ez egy fejlődési rendellenesség, ami sajnálatos módon nem fog helyre jönni. Feltehetően, ezért vérzett a múltkor is. Sajnálom – mondta őszintén.
Noel csak pislogott rá könyörgőn, könnyes szemekkel, remegő ajkakkal. Kegyetlenül fájt így látnom őt. A legrosszabb helyzet alakult ki. Nem akartam elveszíteni a babát, nem akartam összetörni látni Noelt. A picsába is! Már most szerettem azt a cseppnyi élőlényt, aki benne növekedett és a tény, hogy meg sem fog születni, szét szedett. Bele sem mertem gondolni, No mit érezhet. Egy anya- gyermek kapcsolat ezerszer erősebb, mint egy apáé.
- Meg lehet műteni, ugye? – tudakolta Noel reménykedve – Meg tudják gyógyítani.
- Erre sajnos nincs mód – ingatta fejét az orvos – El kell végeznünk egy terhességmegszakítást.
- Nem – kiáltott fel a lány – Nem hagyom, hogy megöljék a babámat.
- Noel, fogalmam sincs arról, mit érezhet pontosan, de jobb, ha most... elvégezzük. Ha nem egyezik bele és ha valami csoda folytán, fejlődik még a magzat, egy halott babát kell majd megszülnie. Nehéz kedvesem. A legfájdalmasabb és leggyötrelmesebb, legkegyetlenebb dolog, amit egy kismama...egy anya átélhet, de muszáj – mondta az orvos.
Könnyes szemekkel szegtem le fejem, míg No tenyereibe temetve arcát zokogott. Olyan szívszaggatóan sírt, ahogyan még azelőtt sosem. Férfiként erősnek kellett volna lennem, de amikor Noel egyenesen nekem könyörgött, utat engedtem könnyeimnek, halkan zokogva.
- Jungkook ne hagyd, hogy elvegyék a picimet. Vigyél haza. Jungkook ne engedd nekik, hogy megöljék Őt...