Amíg emlékszel rám ✓

14

JUNGKOOK

- Egy alkalommal, mikor Namjoon és a menedzserünk, Sejin beszélgettek rólad, kihallottam a teljes neved. Azért kerültél szóba, mert Sejin tudni akarta hogyan kezelted a történteket és szeretett volna minél többet megtudni rólad, ha esetleg további fejlemények történnek. A nevedet pedig beírtam néhány közösségi oldal keresőjébe, de... - tudta mennyire gázul hangzik mindez a szájából, már-már menthetetlenül félreérthetetlenül. - ...semmi rossz szándékom nem volt vele. Csak szerettelek volna végre elérni valahogy.

Bo hümmögött, mint aki tudomásul veszi a hallottakat, de nem mondott egy szót sem. 

- Erőszakosnak tűnhetek, de nem vagyok az. Megtaláltalak Twitteren, nem volt könnyű de aztán láttam, hogy Namjoon követ téged a privát profiljával. Kérlek, mondj valamit! 

- Szeretném, ha megígérnél egy dolgot.

- Igen? - Jungkook idegesen odébb lökött egy képregény kupacot, ami a földön hevert. 

- Ne beszélj velem úgy, mintha félnél tőlem. 

A fiú eltátott szájjal várta a folytatást, de Bo nem mondott mást.

- Ennyi? Ezt ígérjem meg csupán azután, hogy bevallottam az előbbieket?

- Miért, mit szeretnél? Kiabáljak veled? Volt más lehetőséged?

- Ha azt nézzük, igen. Mondjuk elkérhettem volna Namjoon-tól az elérhetőséged.

- Megadta volna, úgy hiszed? 

Jungkook hitetlenül megrázta a fejét. Volt valami a lányban, amit nem értett. A változásra való hajlama, a racionális gondolkodása teljesen lenyűgözte. Az önzetlensége és a kedvessége pedig megdöbbentette. Nem ismert korábban hozzá hasonlót. Legszívesebben megkérte volna, hogy meséljen magáról, de nem akarta elsietni ezt az egészet. Hagyta, hadd haladjon a dolog a saját medrében, ez a lassú de biztos tempó remélhetőleg a lánynak is megfelelt. 

 - Milyen napod volt? - egyszerű, hétköznapi kérdést tett fel. 

- Fárasztó. Az osztályra, ahova be voltam osztva, behoztak egy csapat ételmérgezéses diákot. Kilencen voltak és mind egyszerre akart hányni. Nem volt egyszerű a vérvétel tőlük.

- Már értem honnan van ennyi empátiád az emberek felé. 

- Ez a munka sok mindenre megtanít. Na meg, nincs annál jobb érzés, mikor egy olyan ember, akivel te törődtél, boldogan hagyja el a kórházat. Tudom, senki se boldog mikor bekerül ide, de hálásak neked, amiért foglalkozol velük. Sokat számít a gyógyulási idő alatt kapott kedves hozzáállás és... - Jungkook némán hallgatta, úgy tűnt ez az a téma, amiről Bo szeretett beszélni. Minden szó, ami elhagyta a száját, alázattól és tudatosságtól csengett. Bo törődő ember volt, olyan, aki attól is boldog lesz, ha mást annak lát, holott neki rossz napja van. 

- Mióta dolgozol ott?

- Az egyetem kezdete óta. Gondoltam nem árt minél több tapasztalat, mire megszerzem a diplomámat. Remélhetőleg azután is itt maradhatok. 

Jungkook érzett valamit a mellkasában, ami egyre csak fojtogató érzésként maradt ott és végig jelen volt, amíg a lány beszélt. Úgy döntött ígéretet tesz magának. Jó kedvűnek akarta látni Bo-t, gondtalannak és felszabadultnak. Olyannak, amilyenek a vele egykorú lányok voltak. Nem tudta mi érdekli a lányt, sem azt, mik a tervei a jövőre nézve de tartozott ennyivel neki. 

- Köszönöm, hogy elmondtad ezeket. 

- Jungkook - Bo sóhajtott egy nagyot, majd elnevette magát. - így kezdődnek a barátságok, nem? Ismerkedéssel.