Amíg emlékszel rám ✓

2.2

JUNGKOOK

Nem lettem volna máshol. Egy nővér bejött a nap folyamán, kicserélte Bo kötéseit és megkérdezte nincs-e más dolgom, elvégre nem tehetek semmit azért, hogy előbb magához térjen. Már maga a feltételezése is felbosszantott, de nem ismert. Nem tudhatta ki nekem az a lány, aki az ágyon fekszik és én ki vagyok számára. Válasz nélkül hagytam a kérdését, mereven tovább néztem magam elé. Nem szólt semmit, de pár perc múlva egy csésze kávéval tért vissza és letette az ágy melletti kis szekrényre.

A doktor is vissza jött délután, ellenőrizte Bo-t majd egy félmosollyal elköszönt. Bátorítónak szánhatta, olyannak amitől az ember erőre kapna de én csak rosszabbul éreztem magam tőle. Ebben a helyzetben csak egy valami enyhíthetné ezt az érzést, ami bennem van és egyelőre nem sok esély van rá. Bo változatlanul nem volt magánál. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, a gépek pedig csipogtak ahogy kellett.

- Ilyenkor szoktak beszélni az emberhez, nem? - motyogtam zavartan, választ várva. Persze nem jött.

Késő délutánra járt, a Nap lemenőben volt és kezdett elhalkulni a kórház zaja. A délelőtti nővér még benézett, mielőtt haza ment volna. Ő is ugyan azt a biztató mosolyt küldte, amitől a nap folyamán már kedvem támadt volna falra mászni.

- Elnézést, uram! - az éjszakás nővér jött felmérni a helyzetet. - Lejárt a látogatási idő.

- Csak pár percet kérnék még, érti? Kibaszott pár percet - tiszteletlen hangnemben válaszoltam, azonnal megbántam. Ha Bo hallaná ezt - és talán hallja, annak ellenére, hogy nincs magánál -, most gorombán nézne rám. - Sajnálom.

- Semmi baj, a hozzátartozók mindig ilyenek mikor a helyzet kilátástalan a számukra. Kicsoda Ön a betegnek? - a kérdése váratlanul ért, elgondolkodtatott. Mit lehet erre válaszolni? Mit kellene? Tisztázatlan kapcsolatunk alapján lehetnék szinte bárki.

- A barátja vagyok - értse, ahogy akarja. Kiment, magunkra hagyott, én pedig felkészültem a búcsúzásra.

Bal kezem a fején lévő kötéshez ért, nagyon óvatosan. Azt képzeltem, hogy a haját simítom meg de ehhez be kellett hunynom a szemem. Az ujjaim lesiklottak az arcára, amit nagyrészt kötés borított és ott elidőzött.

- Tudom, hogy ebben a helyzetben nem ezt akarnád hallani - megköszörültem a torkom, halkan elnevettem magam. Most biztosan elpirulna. - De még így is nagyon szép vagy.

Megigazítottam a takaróját és felálltam mert ha akkor nem teszem, később se tettem volna. Nem hiányzott, hogy erőszakkal kelljen kipaterolniuk a szobából.

- Holnap reggel itt leszek.

Pillantásom az ágy másik oldalán lévő asztalra tévedt. Bo néhány holmija hevert ott, amik bizonyára a baleset idején is nála voltak. A mappája, rajta a nevével, egy kisebb hátizsák és kulcsok. Úgy tűnt a kórházakban nem aggódnak a lopások miatt. Ismét Bo-ra néztem, a fehér kórházi ruhája kilátszott a takaró alól. A sajátjai nem voltak a szobában. Sőt, az asztalon lévő holmikon kívül semmi egyéb nem volt itt, ami az övé lenne.

- Ugye nem haragszol meg, ha... - az asztalhoz lépve elvettem a kulcscsomót. - Ne haragudj, esküszöm nem tenném, ha nem rólad lenne szó. Ugye érted? - a táskájából kivettem a papírjait és megkerestem a lakcím kártyáját. - Hozok neked be ruhákat. Ígérem nem nézek oda mikor a fehérneműidet pakolom, csak belemarkolok a fiókba és már el is felejtem.

Még egyszer ránéztem és nehezen de sikerült rávennem magam, hogy kimenjek a folyosóra. Majdnem visszaléptem, kész lettem volna abban a pillanatban bárkivel szembe menni, csak ne állítsanak meg. Ha tehetném, itt éjszakáznék, hogy bármelyik percben mellette lehessek, mikor felébred. De nem tudom készen állok-e rá, ha esetleg nem fog felismerni. Arra fel lehet készülni egyáltalán? Képes rá valaki?