Amíg emlékszel rám ✓

2.16.

JUNGKOOK

Miután vissza hívtam Namjoon-t és elmondtam neki mire jutottam Yoongi-val, a gyógytornász percre pontosan délre megérkezett hozzánk. Egy bő háromnegyed órányi tájékoztatás után megmutatott néhány mozdulatot, amit Bo-nak naponta többször is meg kellene csinálnia a gyorsabb felépülés érdekében. Szerencsére bizakodó volt, szerinte Bo már most is nagyon szépen halad és azt javasolta, hamarabb menjünk vissza a kórházba.

- Úgy gondolom Bo-nak már nincs szüksége erre - mutatott a gipszre. - Tény, hogy a törése komoly volt, de jót tenne az ízületeknek, izmoknak és a környező szöveteknek is, ha már nem lenne rajta. Persze a mankó javasolt, a gyors regenerálódás szempontjából viszont még fontosabb a mihamarabbi lábra állás.

Ezt nem kellett kétszer mondania. Felhívtuk Bo kezelőorvosát, aki beleegyezett ebbe kizárólag fokozott óvatosság ellenében és soron kívül hajlandó volt fogadni minket. Igaz, a gipszet nem ő szedi majd le de mindenképp szerette volna ellenőrizni Bo állapotát.

- Nem hiszem el, hogy komolyan lekerül rólam - kopogtatta meg a begipszelt lábát. Az öröme érthető volt, sok mindenben akadályt jelentett neki és most újra egy lépéssel előrébb lesz. A szó szoros értelmében.

A gyógytornász két nappal későbbre adott egy időpontot. Felírtam magamnak, majd elkezdtünk összekészülődni. Öltözködés közben és amúgy minden szabad percemben Yoongi-n agyaltam. Mit vártam? Hogy majd visszahív és megadja magát, azt mondja igazam van és rögtön vissza mondja az új szerződését? Ez nem vallana rá.

De pontosan ezt szerettem volna.

~*~

Két órával később még a rendelőben ücsörögtünk, Bo egy asztalon, én mellette az oda húzott széken. Már úgy szólván szabad volt, a gipsz mellette hevert darabokban, ő maga egy vékony plédet terített magára, eltakarva előlem a lábát.

- Nők! - sóhajtottam megjátszott hitetlenkedéssel. - Azt hiszitek a férfiak megrettennek egy kis testszőrzettől?

- Leszállnál erről a témáról? - sziszegte kínosan. Tényleg zavarban volt és ezt rettentően aranyosnak találtam.

Az orvos adott pár utolsó jó tanácsot, felírt egy megfelelő krémet amivel Bo bőre visszanyerheti a rugalmasságát, persze csak hosszas használat után. Kezdtem elfogadni, hogy ez a lány akármikor képes vissza hozni belém az életet, elég hozzá a puszta jelenléte. Megfeledkezek mindenről és mindenkiről. Elfeledteti a problémáimat, mellette hétköznapibbnak érzem az életem.

- Biztosítottad az orvost, hogy minden reggel és este bekenjük a bőröd ezzel a - rápillantottam a receptre. - bárhogyishívjákkal?

- Mi ez a többes szám? - felállt, hóna alá vette a kórház által kölcsönadott mankókat és kivette a kezemből a receptet. Bal tenyerem a hátát simította, éreztem, ahogy megremeg az érintésem alatt.

- Most menjek bele a részletekbe? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

Taxit hívtam magunknak - közben elgondolkodtam, hogy rákérdezek, létezik-e bármelyik taxi társaságnál valamiféle bérlet vagy törzsutasi kedvezmény -, megálltam Bo mögött és enyhén a vállainál fogva a mellkasomnak döntöttem, így hátulról át tudtam ölelni.

- Jeongguk, nyilvános helyen vagyunk.

- Ez tulajdonképpen miért is probléma? - tudtam jól mire célzott, csak nem érdekelt.

- Neked az lehet.

- Nekem nem az.

A kezeim továbbra is átölelték, államat a jobb vállán pihentettem. Olyan sok mindent kellene megoldanom, újra a munkámra fókuszálnom és elengednem azokat, amik ebben eltéríthetnek, hogy egyszerűen nem akartam ezekre gondolni. Bo mellett szerettem könnyűnek érezni magam, gondtalannak. Még ha ezernyi dolog is várt rám és egyikkel sem haladtam.