Amíg emlékszel rám ✓

2.11.

JUNGKOOK

Ez a nap a pihenésé volt. Bo megkért, hogy csináljunk popcornt és nézzünk meg egy filmet amire nem mondhattam nemet. Hiányzott ez a fajta hétköznapiság a sok nehézség után. Mielőtt neki láttam volna a kukorica pattogtatásának, úgy gondoltam nem ártana mosnom egy adagot magamra. Elhoztam a cuccaimat a szállodából, amikre már igencsak ráfért a tisztítás. Kipakoltam minden ruhámat a fürdőbe, átnéztem a zsebeket mielőtt betettem volna őket a mosógépbe.

- Itt van még egy nadrág - kimentem Bo-hoz, az említett ruhadarabot átvettem tőle és bedobtam a többi közé. 

A sokk akkor ért, mikor elindítottam a gépet. Azt a farmeromat dobtam bele átnézés nélkül, aminek a farzsebébe a félkészre írt dalszöveget tettem. Mindig magammal hordtam ha mentem valahova és ez a nadrág volt rajtam utoljára mikor kimentem a lakásból. Leblokkoltam, a mosógép egyre hangosabban kezdett járni. Hirtelen kirántottam a konnektorból a vezetéket és elkezdtem rángatni a gép tetejét. 

- Bassza meg! - bárhogy próbáltam, nem nyílt ki és mivel nem az enyém volt, nem tehettem tönkre. 

- Mi történt? - Bo hangja aggódó volt. 

- Cs-csak valamit sikerült kimosnom, amit nem kellett volna - egy utolsót ráütöttem a mosógépre, vissza dugtam a vezetéket és újra indítottam. 

Bo szobájába érve meglepetten láttam, hogy olvas valamit. Aztán jött a felismerés, mert a kezében lévő papír össze volt kapcsolva, pont úgy, mint az én dalszövegem. 

- Ne! - oda ugrottam és kitéptem a kezéből a papírt. Dühös lettem, akaratlanul is mérgessé tett amiért beleolvasott. - Ez nem tartozik rád. 

- Bocsánat, nem tudtam mi...

- Én se olvastam el azt a vacak levelet, amit Namjoon adott neked. Te se olvass bele más dolgaiba! - felemeltem a hangom és rögtön utána már meg is bántam. Bo-n látszott, hogy megbántottam pedig nem tehetett róla, hogy a kezébe került a dalszöveg. - Ne haragudj! 

- Az nem egy vacak levél volt, Jeongguk - nézett rám komor arccal. - Annak a levélnek...

- Nagy a jelentősége, igen, tudom. Sajnálom, hogy rád kiabáltam csak...ez félkész munka és...

- Nem olvastam bele. A kézírásodat szerettem volna megnézni. 

Még inkább rosszul éreztem magam amiatt, ahogy beszéltem vele az előbb. A vállam elnehezült, látván mennyire megbántottam. Egy pillanatra eszembe jutott, ugyan miért nem hagyom, hogy elolvassa? Róla szól, mi más segítene ennél jobban visszaadni neki az emlékeit, ha nem egy kis részlet magamból mikor ismert?

- Oké, én...

- Arra gondoltam, meghívhatnánk Namjoon-t ma este vacsorára - mással nem is nagyon tudott volna jobban ledöbbenteni. 

- Ez hogy jutott eszedbe?

Feltartotta a levelet, ami megint csak a kezében volt és azzal tette egyértelművé a válaszát. Megértettem. Úgy gondolta tartozik ennyivel neki. Vagyis, mindketten tartoztunk neki. 

- Felhívom akkor, aztán lemegyek boltba. 

- Majd én beszélek vele - hát persze. Kikerestem neki Namjoon telefonszámát, a kezébe adtam a telefonom és ott hagyva nála, felvettem a cipőm majd elhagytam a lakást. 

A kelleténél valamivel erősebben csaptam be az ajtót magam mögött. Nem értettem ezt a fellobbanó indulatot és a féltékenységet, ami elöntött. Legfőképp az utóbbit nem tudtam hová tenni. Egy vacsora semmit nem jelent azon kívül, hogy Bo majd hálálkodik egy sort Namjoon-nak, aki térdre borulva esedezik a bocsánatkéréséért ami már el is van könyvelve. Az ellenszenvem nem akart elmúlni, helyette újra előjött és még az a bizonyos levél sem tudta csillapítani. Naná, hogy nem, hisz nem tudtam pontosan mi van benne. Nyugtalanított a közös titkuk.