Amíg emlékszel rám ✓

2.6.

JUNGKOOK

Négy nappal később is - mint azóta minden reggel -, a recepción vártam a vizitelő orvost. Nem tudtam megállj parancsolni magamnak, reggelente bejöttem és megvártam míg végeznek Bo ellenőrzésével, majd azt kértem adjanak tájékoztatást az állapotáról. Mivel tudták, hogy ő küldött el, nem adhattak felvilágosítást és én minden nap elteltével egyre reményvesztettebbnek éreztem magam. 

- Csak annyit mondjon, hogy jobban van-e?! Evett valamit? A fejsérülése...

- Nem mondhatunk Önnek semmit, sajnálom - az orvos hideg volt és elutasító. Úgy tűnik érdemes egy jó napján elkapni, különben egy kupac szemét iránti érdeklődésével beszél az emberrel. 

Miután találkoztam Namjoon-nal, bejöttem ide. Az volt az első és már akkor tudtam, hogy nem az utolsó. Még ha maga mellé nem is szeretne, az igazán nem bűn ha érdeklődöm az állapota felől. Vagy túlzás lenne? Megadóan fordítottam hátat a pultnak és a nővéreknek. Holnap úgyis vissza jövök, nem szabadulnak tőlem. 

~*~

Egy másik szállodába mentem, pár napja ez volt az átmeneti otthonom. Radikálisan megváltoztak az étkezési szokásaim és a koffein bevitelemtől már nem is érdemes szót ejteni. Két fekete kávé volt a minimum, mindkettő délelőtt. Szendvicset hozattam fel vagy pizzát, ami mindig túl nagy falat volt az üres gyomromnak. Kora hajnalig a wc felett görnyedtem és könyörögtem, hogy maradjon bennem az étel. Az a minimális energia amivel ellátott, kellett a mindennapjaimhoz. Nem voltam egészséges, a súlyom csökkent és már a külsőmön is látszott, mennyire nem vagyok a topon. 

Az ötödik nap reggelén telefoncsörgés keltett. Négy órát aludhattam, nem többet. Álmosan, szédelegve nyúltam a telefonért és kihangosítottam, hogy ne kelljen a fülemhez tartanom. 

- Igen?

- Jeon Jeongguk? Elnézését kérem a korai zavarásért, Dr Han Junseo vagyok, Bo orvosa. 

Egy pillanat alatt kiment az álom a szememből. Hirtelen felültem, de rögtön meg is bántam, forogni kezdett velem a szoba.

- Nem zavar, doktor úr. 

- Azért hívom, mert Bo-nak az volt a kérése, hogy keressem fel Önt. Szeretné, ha bejönne hozzá. 

- Máris indulok! - ledobtam magamról a takarót ami a földön landolt, mit sem törődve vele átléptem. 

Kétszer is arcot mostam, kicsit megpaskoltam a bőröm, hogy némi színt kapjon. A tükörbe nézve mintha egy zombi nézett volna vissza rám. Így nem mehettem Bo közelébe, felzaklatná az ábrázatom. Mindenkiért aggódott, még ha nem is ismerte az illetőt. Levetkőztem és beálltam a zuhany alá. A langyos víz ellazította az izmaimat, felébresztett amennyire ez lehetséges volt. 

Ahogy nem sokkal később bezártam magam után a szobaajtót, lesiettem a lépcsőkön. Ha létezne bérlet taxikhoz is, már megigényeltem volna. Hamarosan a kórház elé értünk és cseppet sem figyelve a készpénz összegre amit a sofőr kezébe nyomtam kikászálódtam az autóból. Kis híján megcsúsztam a vastag jégrétegen de szerencsémre megúsztam és sérülésmentesen megérkeztem a recepcióhoz. 

- Menjen csak be - ugyan az a nővér nézett vissza rám, aki az elmúlt néhány napban minden reggel látott. - Maga aztán kitartó. 

Szó nélkül hagytam a megjegyzését. Az idegesség másodpercek alatt úrrá lett rajtam és rájöttem, hogy két lehetőségem van. Bo behívhatott akár azért is, mert innentől kezdve egyáltalán nem szeretne kapcsolatba kerülni velem. Megijesztettem a vallomássommal? A legrosszabbat csak az utolsó pillanatban gondoltam át és próbáltam felkészülni erre az eshetőségre is. Ha azt szeretné, megteszem. Meg fogom tenni, mert meg kell tennem.