Amíg emlékszel rám ✓

3.00.

A fiú hajnalok hajnalán sétált az utcán, tudomást sem véve a külvilágról. Néha le-lelépett az úttestre, de rá se hederített a sofőrök ideges dudálására vagy arra, hogy a halállal játszadozik. Órákat várt a műtét után, a lány, akit szeretett nem volt magánál, infúziós csövek lógtak ki belőle és bár úgy tűnt, mintha aludna, a fiú nem tudott tétlenül mellette ülni. Megígérte neki, hogy reggel vissza megy hozzá, azóta az utcákat rótta. Csípős, kora tavaszi levegő borzolta a haját, elnéptelenedett utca fogadta magába magányos útján. 

A lakás felé tartott. Mikor a tömb sarkához ért, felnézett a negyedik emelet egyik ablakára. Nem égett fény, nem látott mozgolódó alakokat. 

A lépcsőház bejárati ajtaja ki volt támasztva. Besétált, hívta a liftet de nem várta meg, míg az leért. Zsebre dugott kézzel sétált fel a negyedikre. A bejárati ajtó kulcslyukába illesztette a kulcsot, elfordította majd belépett az előszobába és meg sem állt a fürdőig. Nem jött vele senki, mégis magára zárta a kis helységet. A holdfény gyéren világította meg a csempéket, a tükörben csak a saját körvonalait látta. Vértócsa és vízvolt terült el a lába előtt. A fejében számtalan lehetséges verzió játszódott le, hogy hogyan történhetett meg az, ami megint elvett tőle valamit. Mindig csak elveszít, kapni nem kap. 

A szeme megakadt egy összegyűrt törölközőn. A lány nem szokott így ott hagyni semmit, főleg nem a csapba ejtve. Oda lépett, megfogta a textíliát és fel akarta lógatni a fogasra, de valami tompa, halk puffanással a földön landolt. Megdermedt, nem mert lenézni. Csipogó hangra lett figyelmes, a fürdőkád irányából jött. Rögtön meglátta, hogy a lány telefonja az, ami az akkumulátor alacsony energiaszintje miatt jelzett. 

Először a földre pottyanó tárgyért nyúlt. A sötétben nem tudta elég jól kivenni, mi az. Első érintésre egy lázmérőre hasonlított. Közelebb ment vele az ablakhoz, még a szegényes fényviszonyok között is jól látta a két csíkot a vastag, műanyag pálca közepén. Két csík. 

Valami összetört benne. 

A lány telefonját is magához vette, belépett a híváselőzményekbe és meglátta a saját telefonszámát. Nem tudta mikor akarta hívni a lány, azt sem, hogy pontosan mit is mondott volna neki. De látván a tesztet és a hívást, ami végül nem érte el őt, össze tudta rakni a lényeget. 

A lány is - akárcsak ő -, ma tudta meg, hogy várandós volt és egyetlen percet is alig kapott, hogy kiélvezhesse azt az örömöt. 

Minden, amit korábban érzett, semmi volt ahhoz képest, ami akkor kerítette hatalmába. A fal mentén lecsúszott a padlóra, magához szorította a törölközőbe vissza csavart tesztet és meggyötörten, fáradtan terült el a hideg kövön. Nem érdekelte, hogy vizes lesz. Még az sem, ha vér áztatta a ruháját. Megnyugvást akart, segítséget. Magában könyörgött, hogy valaki vegye el tőle ezt a fájdalmat. Vagy ha tőle nem is, hát a lánytól és adja neki, érezze ő mindazt, amit a lánynak kell majd átélnie, miután felébred. 

Apa volt. Kis ideig apa lehetett és még csak nem is tudott róla. Szülők voltak. Egy család. 

A fiú testét zokogás rázta. Hang nem jött ki a torkán és csak remélni merte, hogy nem is fog. Nem akarta, hogy bárki meghallja és megjelenjen itt. Egyedül szeretett volna lenni a gyásszal, átérezni úgy, ahogy ő képes, egymagában.

Szavak és hangok nélkül. Csak ő.

°°°

Üdv itt, megint! Ma már nem először.

Jogosan merülhet fel a kérdés, ugyan minek hozok ilyen gyorsan részeket. Mások napokat várnak. Hát, ezt megtehetném én is, mert időm, mint a tenger de nem akarom. Élvezem, hogy jönnek maguktól a szavak és szeretem írni ezt a történetet. Ezt az évadot 10 részesre terveztem az eddigi 20 helyett, plusz az Epilógus. Lehet, hogy öt nap alatt lemegy ez, lehet, hogy nem. Mindenesetre köszönöm annak, aki itt van és még egy utolsó évad erejéig itt is marad. Fighting! <3