Amíg emlékszel rám ✓

2.5.

JUNGKOOK

Maga az ágy hatalmas volt, puha és frissen áthúzott párnák, paplanok között feküdhettem mégis kényelmetlenül hevertem a matrac közepén. Úgy döntöttem a mai nap az utolsó ezen a helyen, délután átjelentkezem máshová - valahova, ami közelebb lesz Bo lakásához. Fél tíz lesz két perc múlva, a gyomrom korgott az éhségtől, a keserű íz a számban viszont állandóan elvette az étvágyam. Épp az jutott eszembe, vajon Namjoon mikor küldi el a választott helyet, a telefonom üzenetet jelzett. Ránéztem a címre majd felkeltem és összekészülődtem. 

A tegnap napból okulva két pulóvert vettem fel, a szobakulcsomat zsebre vágtam és az arcmaszkom után kutatva lesiettem a lépcsőkön. Választhattam volna a liftet is, de túl sok fiatal szállt meg a hotelben és nem akartam feltűnést. Az étkezőbe beugorva elemeltem egy sajtos szendvicset a pultról, legyűrtem és, hogy biztosan bennem is maradjon, magamhoz vettem egy üveg kólát. 

Leintettem egy taxit, bemondtam a címet és hátradőlve kinéztem a autó ablakán. A tegnap és ma éjjel esett hó megmaradt, vastagon takarta a város egyes területeit. Az utakról lekotorták a havat, a járdákat mindenhol sózták és némely üzlet előtt erősen küzdöttek a fénylő jégréteg ellen.

Korábban érkeztem, mint Namjoon. A cím amit megadott egy régimódi kávézóé volt. A pulthoz lépve két kávét kértem és kerestem egy szabad, eldugottabb részt a helység végében. Mire a pincér kihozta a rendelést, átmelegedtem. Tíz előtt pár perccel Namjoon jelent meg a kávézóban. Nem találkoztunk olyan régen, mégis úgy éreztem ezer éve nem láttam. Talán azért, mert hónapok óta egyre csak távolodtunk egymástól. 

- Szia - én köszöntem előbb. Leült az asztal másik felére velem szemben és türelmetlenül emelte a csészét a szájához. - Egészségedre! 

- A pokolba is! Ne most akarj udvarias lenni! 

- Nyugodj meg, nekem is éppen annyira furcsa ez a helyzet, mint neked.

- Azt kétlem - húzta el a száját idegesen. - Térjünk a tárgyra, később találkozóm van.

- Egy fenét lesz találkozód. Le akarsz rázni. 

Namjoon szemei rám villantak. Igen, újra az a tiszteletlen, tuskó srác voltam akit évekig próbált megnevelni, hiába. 

- Bo-ról akartál beszélni, nemde? - ahogy kimondta a nevét, bevillantak a képek a kórházból és a kezem megremegett. Letettem a csészét az asztalra, a kávéhoz kapott szalvétát kezdtem gyűrögetni a markomban.

- Hazudtam neked.

- Azt rögtön gondoltam. Bo...

- Bo balesetet szenvedett és kórházban van. Taxival utazott, beléjük ment egy teherautó. - Namjoon kiejtette a kávéskanalat a kezéből, csörömpölve esett le a földre. 

- Mikor...?

- Három napja történt. A baleset következtében egy vérömleny keletkezett az agyában, megműtötték de szedálják, hogy elkerüljék az esetleges agyvérzést. Mindkét keze eltörött, a lépét eltávolították és combcsonttörést is szenvedett, helyrerakták. 

Namjoon tágra nyílt szemekkel bámult rám, nem jött ki hang a torkán. 

- Az állapota stabil, tud beszélni és jó pár heggel, de előreláthatóan fel fog épülni. Azonban...

Elharaptam a mondatot, nehezemre esett befejezni. A torkom összeszorult, ahogy vissza emlékeztem a tegnapi beszélgetésünkre, az arcára és a hangjára, mikor elküldött maga mellől. 

- Azonban mi? - kérdezte Namjoon elfúló hangon. - Mi van még, amit nem mondtál el?

- Nem emlékezett rám. Fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok.

Csönd telepedett ránk, emésztette az információkat. Láttam, ahogy az arcán átsuhannak az érzések, miközben felfogta amit hallott. 

- Ma voltál bent nála? 

- Nem. Tegnap este voltam utoljára mikor elküldött. 

Namjoon felvonta a szemöldökét. 

- Elküldött?

- Igen. Azt mondta időre van szüksége. 

- Ha jobban belegondolnál tudnád, hogy végül is jobban járna maradandó amnéziával. Már ami téged illet. Akkor végleg elfelejthetné azt a sok rosszat, amit vele tettél. Vagyis inkább ellene - rezzenéstelen arccal mondta mindezt és én ugyan úgy, rezzenéstelenül álltam a tekintetét. - Kezdhetne egy teljesen új életet, a mi terhünk nélkül. Én kész lennék eltűnni az életéből, ha azzal segíthetnék neki. Egy ilyen trauma után az lenne a legundorítóbb, ha rá erőszakolnád magad. 

- Hallod mit beszélsz? 

- Fáj az igazság, mint mindig, ugye?

- A barátai akik vele utaztak, mind meghaltak. Tisztában vagy a családi helyzetével és képes lennél magára hagyni? - nem ismertem rá. Ledöbbentett, ugyanakkor megijesztett az a ridegség és közöny, ami áradt belőle irántam. 

- Bo nem egy elesett lány. De látom nem érted mire akarok kilyukadni. Én hiszek a sorsban. 

- Nem, te csak szimplán meghibbantál - ráztam a fejem hitetlenül. 

- Ez a baleset egy új lehetőség is Bo számára. Mennyi stresszt és nehézséget élt meg, amíg tudta kik vagyunk? Rengeteget. Már majdnem összeszedte magát és tovább lépett, de te megint megjelentél az életében és...

- Beleszerettem. - vágtam közbe, felemelve a hangom. Namjoon elhallgatott. - Nem fogod megérteni, mert képtelen vagy túllátni az elképzeléseiden. Nem fogod megérteni azt sem, hogy mi van köztünk de nem is kell értened. Azért akartam beszélni veled, mert ha Bo emlékezne rád, azt akarná, hogy tudj róla.

- Lövésed sincs a szerelemről. Mindannyian csak azért írtuk meg azokat a dalszövegeket, mert erre kapnak rá az emberek. Nem tudhatod...

- Eddig nem is tudtam. Most viszont már igen. Ahogy azt is tudom, hogy a beszélgetésünknek itt vége - az asztalra dobtam a szalvéta cafatokat és felálltam. - Tudja bárki vajon mit akar majd Bo, ha visszatérnek az emlékei? Van egyáltalán bármiféle reális okod azt feltételezni, miszerint mindannyiunk nélkül jobb lenne az élete ezután? 

Namjoon nem felelt. A szemembe nézett és láttam rajta, hogy ő közel sem tartja lezártnak a beszélgetést. Nem törődtem vele. Megtettem amit jónak láttam és itt ennyi volt. 

- Nem ismered, pedig azt hiszed igen. Ha Bo azt akarja majd, kilépek az életéből és egy percig se próbálom rábeszélni az ellenkezőjére - átléptem Namjoon oldalára, hogy közelebbről is a szemébe nézhessek. - Azt viszont inkább most borítékold el, nehogy meglepetésként érjen... - az asztalra támaszkodtam, minden haragomat belesűrítettem a szavaimba. - ...hogy Bo nélkül nem fogok vissza térni a bandába. Nem akarom a régi életemet élni, ha ő nem lesz a része.