Amíg emlékszel rám ✓

2.20. [ÉVADZÁRÓ]

JUNGKOOK

Meg kellett értenünk a végeredményt. Elfogadni, hogy ez van és így továbbra is, mint egy csapat, felléphetünk. Folytathatjuk az álmunkat, mehetünk előre újult erővel. Rengeteg pozitívum volt, mégsem voltunk képesek túllépni azon az egy negatív tényezőn, ami sokkal nagyobb pofonnak érződött.

Nem volt elég Yoongi-nak, amit mi adhattunk neki. Amit a bandától és a rajongóktól kapott. Mióta érezhette így? Egyáltalán tényleg ezt érezte, vagy neki is a szájába rágták a szavait, mint nekem akkor, mikor egy perc alatt romba döntöttem hét, éveken át építgetett karriert? Miért nem mondta meg, ha az ő jövőképében nagyobb tér szerepel, amire igényt tart? Megkapta volna. Minden csak egy szavába kerülne, a BigHit azonnal cselekedne.

Kivonultunk a folyosóra, a lépcsőfordulóban mindannyian megláttuk őt. Leszegett fejjel távozott, nem nézett ránk és nem jött oda elköszönni. Mögötte Minsoo lépkedett, hozzá beszélt de Yoongi nem figyelt rá. Kizárta a külvilágot, ekkor tudatosulhatott benne, mit is tett.

Taehyung volt az első, aki meglódult utána, hogy kérdőre vonja. A kapucnijánál fogva rántotta vissza Yoongi-t, aki kis híján hátra esett de még időben elkapta a lépcsőkorlátot. Kiabálástól, szitkozódástól zengett az épület, Taehyung két kézzel szorította Yoongi pulóverének gallérját és kiharcolta, hogy a fiú a szemébe nézzen.

- Mivel vettek rá? Mert nem magadtól döntöttél így, az is biztos.

Minsoo tettetett kétségbeeséssel fordult egy testőrhöz, aki elkezdte lehámozni Taehyung ujjait Yoongi-ról és közéjük állt.

- Nekünk elmondhatod! Mindent elmondhatnál, mindig meghallgattunk - Taehyung-ból kitört a sírás. - Ha most kimész azon az ajtón, vissza se gyere! - üvöltötte teli torokból.

Ekkor hallottam meg a másik ügynökség egyik menedzserét elégedetten nevetni a folyosó túloldalán. Gyilkos pillantást lövelltem felé, reméltem legalább megérzi és rám néz, de nem tette.

- Engedjük el? Csak így simán? - a korábban tomboló Jimin most behúzta fülét-farkát és reményvesztetten mutatott Yoongi-ra. Taehyung még mindig kiabált, magából kikelve próbálta megkaparintani a fiút újra, de a testőr nem hagyta.

- Nem tehetünk mást. Ha menni akar... - Jin-t még sosem hallottam ilyen elkeseredettnek.

- De nem akar menni. Nézz rá! Meg sem mozdul.

- Mert tudja, hogy Taehyung nem viccel. Yoongi nem önszántából menne - mondtam, miközben végig az említett arcát és testtartását figyeltem.

Ha úgy adódott, hogy valamit akaratlanul is tennie kellett, Yoongi összehúzta magát, ezzel jelezve, hogy nincs ínyére. Az arcába húzta a sapkáját, mint ahogy most is és nem szólalt meg. Amit a legjobban utált, az a hazugság volt és ma már hazudott eleget, nem akart még többet.

- Taehyung! - léptem hozzájuk és mindkét kezemet a vállára tettem. - Hadd menjen - mondtam hűvösen, féloldalasan Yoongi-ra pillantva. - Ne felejtsd el becsukni magad után az ajtót, Min Yoongi - a szavaim célba találtak. Ugyan megindult, anélkül, hogy hátra nézett volna de ismertem. Mind ismertük. A többiekre néztem, ők is azt látták, amit én.

Yoongi menekült. Nem tőlünk, hanem a hazugságai elől, amikkel megetetett minket. Ezért nem bírt ránk nézni. Tudta, hogy tudjuk. A döntése azonban nem volt visszavonható. Amint átlépte a bejárati ajtó küszöbét, már nem volt a csapat tagja. Vége volt számára.

~*~

3 héttel később

Úgy történtek a dolgok, ahogy korábban is. Elkezdtünk bejárni a stúdióba, visszarázódni a régi formánkba és megszerveztük a visszatérést. Mindannyian gőzerővel hajtottuk magunkat, éjt nappallá téve dolgoztunk az új albumon és a munkával próbáltuk elterelni a figyelmünket arról, ami folyamatosan ott motoszkált a fejünkben. Nem beszéltünk róla, tabu téma lett.