Amíg emlékszel rám ✓

2.4.

JUNGKOOK

Legbelül könyörögtem, hogy mondja azt amit hallani akartam. A kötések ellenére is láttam az arcán, hogy vívódik. Neki is nehéz volt és nem szállhattam versenybe, vajon nekem rosszabb-e most vagy Bo szenved jobban? Szerettem volna, hogy emlékezzen rám. Mindenre, a legelejétől kezdve. Hogy tudja ki vagyok számára és ő mit jelent nekem. Hogy min mentünk keresztül és, hogy egyetlen pillanatot sem bántam meg. 

- A neved... - fürkésző pillantása elárulta, a szavai pedig még egyértelműbbé tették a nyilvánvalót. Nem emlékezett rám, nem tudta ki vagyok. 

- Jeongguk - a művésznevem innentől kezdve nem számított, aligha mondott volna neki többet ennél. 

- Jeongguk - ismételte elgondolkozva. - Nem emlékszem rád. 

Fájtak a szavai. Ennél már csak az lett volna fájdalmasabb ha elküld maga mellől. Nem kellett megtennie, én magam álltam fel a székről és elengedtem a kezét. Az arcán átsuhant valami, az ujjait mozgatni próbálta, mintha utánam akarna nyúlni, én viszont elfordultam. A nyugalomra összpontosítottam, magamra akartam erőszakolni, hogy újra szembe nézhessek vele és segíthessek neki. De valóra vált, amitől a legjobban féltem és ez megbénított.

- Elmondanád mi történt velem? - tőlem szeretett volna válaszokat. Megfordultam, fáradt és várakozó tekintetével engem figyelt. Azt hitte el fogok menni? Ha megkérne rá, vajon megtenném? 

- A barátaiddal egy taxiban ültetek, mikor a szembe sávból egy teherautó átsodródott és belétek ütközött. Néhány bordád és mindkét kezed eltört, megműtöttek miután behoztak. A lépedet el kellett távolítani és volt egy nyílt combcsont törésed is, azt helyrerakták. Mondd csak...az emlékezet kiesésen kívül érzel valami szokatlant? - persze nem tudhatott mindent már most. Feszülten figyeltem. - Mid fáj?

- A barátaim túlélték a balesetet? Jól vannak? 

- Nem tudom. 

Bo felnyögött, mozgolódni próbált. Oda siettem hozzá, de hiába. A kötések és gipszek miatt nem tudott úgy helyezkedni, ahogy szeretett volna. Ekkor kopogtak az ajtón és egy nővér kíséretében az orvos lépett be a szobába. 

- Remélem nem zaklatta fel a beteget - a doki szúrós pillantással érte el, hogy a falhoz hátráljak. 

- Nem emlékszik rám - mondtam színtelen hangon. 

- Ez idővel megváltozhat. Az esetek többségében egy váratlan pillanatban vissza jöhetnek az emlékei, sok meglepő esettel találkoztam. Fő a türelem. 

- Doktor úr - Bo majdnem sírt. Ha lett volna hozzá ereje biztosan sírt volna. - A barátaim jól vannak, ugye? 

Az orvos arca elkomorult, felöltötte azt a filmekből jól ismert arcot és már tudtam mi következik. 

- Fogadja őszinte részvétem. Ön és a taxi sofőrje...

- Meghaltak? Mindannyian? - a hangja hisztérikussá vált. Az ágya melletti gép csipogása felgyorsult, már-már fülsértően gyors lett. Aggódva kaptam a fejem a nővér és az orvos felé, akik egy emberként léptek közelebb Bo-hoz és egy injekciót fecskendeztek az infúziójába. Nyugtatót adtak neki és úgy hittem, nem az utolsót. A lélegzete lelassult, nem kapkodott levegő után és úgy tűnt, elálmosodik. Rájuk akartam szólni, hogy még beszélnék vele mielőtt teljesen kiütik de elkéstem. Bo álomba merült és az orvos fejcsóválva indult ki a szobából.

- Ez lenne a megoldásuk? Betolnak neki egy rakat nyugtatót ahelyett, hogy...?

- Mint már korábban mondtam és tisztában van vele, a lány agyműtéten esett át. Semmiféle esetre sem kockáztathatjuk az erek károsodását, ez pedig azzal jár, hogy a minimálisra csökkentjük a magas vérnyomás és szapora pulzus esélyét. Tudja mi a következménye, ha egy ér elpattan az agyban? - a doktor a korábbi barátságos hangneme után ezzel a modorral jócskán meglepett. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek mások felett a beszédstílusuk miatt?