Amíg emlékszel rám ✓

2.00

Három héttel később

JUNGKOOK

Álltam az ablakom előtt, mint a sóbálvány. A lélegzetem szaggatott volt és erőtlen, a látásom homályos, teljesen zavaros. A szavak, amik az előbb még a telefonban hangzottak el, most a fejemben lüktetve ismétlődtek, nyomást gyakorolva rám. Főleg a szívemre és a tüdőmre. A lelkemre. 

Sok fajta fájdalmat és veszteséget éltem meg. Láttam másokat szenvedni a tehetetlenségtől, gyötrődni a bűntudattól, sírni a kíntól ami enyhíthetetlenné vált egy idő után. Ami ebben a szent pillanatban elért engem is. Ismertem az érzéseket, a részeim voltak és én az ő részük, belőlük merítettem és belőlük váltam azzá, aki voltam. Most ismeretlen érzések is felcsaptak bennem és nem tudtam, hogyan kezeljem vagy minek nevezzem őket. Lezsibbasztottak, lebénítottak és fuldokoltam tőlük. 

Segítség! Valaki segítsen! 

Belül ordítottam. A végtagjaim nem akartak mozdulni, az ujjaim még arra sem voltak képesek, hogy a telefont elengedjék. Ott állt köztem és a külvilág között a csend, én pedig azt hittem lesz elég erőm lehunyni a szemem anélkül, hogy magam elé képzeljem az arcát. Tévedtem.

A sötétből nézett vissza rám, hallotta az egyenetlen lélegzetem, a belső kiabálásom, amit már neki szántam. Az ő nevét kiabáltam, egyre hangosabban és hangosabban, míg utat nem törve vissza tértem a való világba és hallottam, ahogy a fájdalomtól torkom szakadtából üvöltök az üres szobában.