Amíg emlékszel rám ✓

2.17.

JUNGKOOK

Sötétedésig maradtam Namjoon-nal a dormba. Mindketten elfáradtunk, rengeteg megválaszolatlan kérdés és koncepció volt, amit nem beszéltünk át de már egyikőnk sem tudott rendesen figyelni. Yoongi és az ő kis akciója Minsoo-val teljesen leszívott minket. Hét előtt pár perccel döntöttem úgy, hogy hazamegyek.

- Csak annyit mondj Bo-nak, amennyit szükséges. Egyelőre minden bizonytalan - Namjoon lekísért az épület bejáratához. A fotósok közül jó páran még ott ácsorogtak, várva rám, hogy kimenjek és újból letámadhassanak.

- Nem szeretném elrontani a mai napját. Majd holnap beszélek vele erről.

- A többiek már a városban vannak. Mikor tudnál jönni?

- Reggel itt leszek.

Kilöktem az ajtót és felkészültem a fotósokkal, újságírókkal megvívandó csatámra. Tény, hogy nem engedtek könnyen és a lehető legabszurdabb kérdéseket is feltették de mindet válasz nélkül hagytam. Nem volt szükséges és nem is tehettem meg, hogy bármiféle egyeztetés nélkül információkat adok ki, ez az ügynökség dolga volt. Reméltem, a lehető legtávolabb sikerült kerülnöm tőlük, megzavarnom őket az útvonalam megválasztásával és egy kiüresedett utcában vissza fordultam arra, amerre mennem kellett.

Egyszerre tűnt átláthatónak és kilátástalannak a helyzet. Yoongi mindent bevetett, hogy megnehezítse a visszatérést és olyan ultimátumot adott, amit én csont nélkül elutasítanék ha nem lenne rajtam kívül még öt ember akinek a véleménye fontos. Igaz, ami igaz, ezt meg is tettem. De az ügynökség és a többiek szava ellen egy ember kevés.

A lépcsőház bejáratánál még gyorsan hátra pillantottam, hátha megakad a szemem valakin, aki hazáig követett. Fáradtan dőltem a lift falának, unottan hallgattam a sípoló hangot ami jelezte, hogy megérkeztem a negyedikre. Bo - rossz szokásának híven -, nyitva hagyta nekem a bejárati ajtót így kopogás nélkül nyitottam be és fordítottam el a kulcsot a zárban.

Az első dolog, amit észrevettem a kellemes vanília illat volt. Ismertem már, Bo tusfürdőjének aromája terjengett a lakásban. A sötétben tapogatózva léptem be a szobába, ott várt rám ő az ágya szélén ücsörögve. Egy ilyen borzasztó nap után elmondhatatlan érzés volt haza jönni hozzá. Haza, mert az otthonom már ott volt, ahol ő.

- Feszültnek tűnsz - halk hangja adott egy új, selymes légkört a szobának. A megállapítása helyes volt, minden izmom és idegszálam be volt feszülve. Nem láttam őt tisztán, csak a körvonalát.

- Sok minden történt ma, de nem akarok beszélni róla.

- Rossz kedved van? - még mindig nem kapcsolta fel a villanyt és én sem tettem.

- Mit csináltál, Bo? - ugyan a szemem csalhat, de a férfiasságom sose. Meghallottam talpa neszezését a padlón, felém közeledett. Érintését először az alkaromon éreztem, olyan volt, mintha ő is csak tapogatózna, próbálná megtalálni hol vagyok.

- Őszintén szólva arra számítottam, hogy jobb kedvvel érsz haza. É-én készültem - kissé összezavartak a szavai. Mire készült? - De ha úgy érzed a mai nap nem a legjobb nap erre, semmi baj - megcsavarva a kezem, ráfogtam a csuklójára és közelebb rántottam magamhoz. A mellkasunk összeért, a vanília illat erősebben áradt a bőréből és le kellett hunynom a szemem.

- Ha ez most az, amire gondolok... - bal kezemmel végig simítottam a derekát, feltűrve a felsőt ami rajta volt, és aminek az anyaga vékonyan fedte csak a bőrét. Kis híján felkiáltottam izgalmamban mikor rájöttem mi is van rajta. - Hol rejtegetted eddig?

Minden érzékszervemet behálózta az előttem álló, sötétbe burkolózó lány. Míg én a karrieremért küszködve távol voltam, ő megtette azt a lépést amiről azt hittem, mostanában nem következhet be. Figyelembe véve az elmúlt pár napot, a mögöttünk álló hónapokat és az előttünk várakozó, bizonytalan időszakot, Bo talán ennél jobban nem is időzíthetett volna.

- Nem vártunk még eleget? - mintha olvasott volna a gondolataimban. Ettől a kérdésétől felébredt bennem az a birtoklási vágy, ami egészen eddig csak szunnyadt, féltve jött elő olykor-olykor és nem engedhettem neki.

Ujjaim belenyomódtak a bőrébe, a számmal megkerestem az övét és csókra hívtam. Nem kapkodtunk, ez volt benne a legszebb. Az eddigi önkontrollom, ami sokszor visszafogott, most kezdett eltűnni, helyét a csillapíthatatlan éhség vette át. Az agyam kikapcsolt, érzékeltem ugyan a külvilágot de csak annyit belőle, aminek Bo is a része volt. Nem törődtem a jövővel, nem érdekeltek a mai nap történései. Mohón túrtam a hajába, közben mégis úgy érintve, mintha bármelyik pillanatban összetörhetném. A csókjai ugyan olyan hevesek és követelőzőek voltak, mint az enyémek.

A kezei letévedtek a pólóm aljáig, elkezdték felfelé húzni és magasba tartva a kezeimet, segítettem neki, hogy megszabadítson tőle. Arra a röpke pillanatra szétváltunk ugyan, de utána a korábbi szenvedéllyel tértünk vissza a másikhoz. Minden lélegzetvételét, mozdulatát és sóhaját magamban éreztem, a szívem őrült tempóban dübörgött a mellkasomban. Nem csodálkoztam volna, ha kitör onnan. Balra léptem egyet, ezzel a fal felé kényszerítve őt. Hátát neki vetette, én pedig elkezdhettem azt a kínzó vándorutat lefelé a testén. A kezem és az ajkaim ugyan azt az utat járták be, a fülemben visszhangzott sóhajai jelezték, vegyem lassabbra a tempót. A teste számtalan porcikáját végig csókoltam és tudtam, ebből soha nem lehet elég. Nem mondhatom, hogy kiélveztem mert lehetetlen volt. Mikor a szám a hasa aljához ért, Bo felnyögött, ujjaival a hajamba túrva húzott fel magához és mikor az ajka újra az enyémen volt, mintha ezernyi tűzijáték robbant volna bennünk. Az eddig visszafogott lángok erdőtűzzé alakultak, az érzéseink teljesen felszínre törtek és képtelen voltam betelni vele.

- Bo.

Nem kellett kimondanom azokat a szavakat, amik a nyelvem hegyén voltak. Lépkedni kezdett,én hátráltam és hamarosan az ágyához értünk. Bo nem akarta, hogy megálljunk, én pedig...

Miközben óvatosan lefektettem az ágyra, próbáltam rájönni mikor szerettem bele ennyire. Mikor vált méllyé annyira, hogy ne lehessen kikecmeregni belőle?

- Jeongguk - megálltam egy pillanatra, gyengéd mozdulatokkal beférkőztem a két lába közé. Vártam, hátha szól.

Belemosolyogtam combja bőrébe, majd csókot lehelve rá folytattam az utam lefele. Addig maradtam ott, míg Bo ezernyi darabra nem hullott tőlem. Azután minden úgy történt, ahogy akartuk, hogy történjen. Vele voltam, ő velem. Eggyé váltunk. Egyszer, kétszer. Sóhajokból, halk nyögésekből álltunk, érintéssel, szavak nélkül kommunikáltunk. A mozdulataim az érzéseim voltak, megtestesítették mindazt, amit most némán magamból neki adtam és azt akartam, hogy vele maradjon. A részeim amik az övéi lettek, az egész lényem az irányítása alá került, rabul ejtett. Szakadatlan szenvedéllyel adtam a tudtára újra és újra, hogy mit jelent nekem, hol gyorsabban, hol lassabban.

A szobát a mi hangjaink töltötték be, mindaz amikből akkor álltunk és amivé a legvégén lettünk. A nyakába temettem az arcom, mielőtt én is vele sodródtam volna oda, ahová már nem egyszer eljutott aznap este. Abban a pillanatban semmit sem tudtam biztosabbra, csak is azt, hogy az a lány végérvényesen a magáévá tett, minden lehetséges értelemben.

És én soha nem akarok megszabadulni tőle.