Amíg emlékszel rám ✓

3.9.

JUNGKOOK

Csak ültem a színpad közepén, miközben Yoongi előadta a szólóját és a tömeget néztem. Szerettem volna egyesével minden ott lévőnek a szemébe nézni és megköszönni, hogy eljött. Azt, hogy kitartott mellettünk, még ha nem is volt kötelességük és most minket hallgattak, miattunk jöttek. Kerülgetett a sírás, de elnyomtam mert percek kérdése volt, hogy én következzek. Az ajándékommal meglepni Bo-t mindennél több izgalmat váltott ki belőlem. Nem tudhattam előre a reakcióját, egyedül arra támaszkodhattam amit a többiek mondtak róla. 

Yoongi szólója után a rajongók hosszan tapsoltak, majd a színpad fényei eltompultak és mi eltűntünk a backstage-ben. 

- Két perc! - hangzott a jelzés. Két percem volt átöltözni és visszatérni a színpadra.

- Mindent bele! - Jin támogatóan megpaskolta a vállam, Jimin és Hoseok nagy vigyorral az arcukon siettek el mellettem. Namjoon Taehyung és Yoongi társaságában álltak a falnál, csatlakoztak a másik két sráchoz és együtt várták meg, amíg felvettem a zakómat és megigazítottam a mikrofonomat.

- Ha én  Bo lennék, már ettől a látványtól is elaléltam volna - kacsintott Hoseok, mindenkiből kitört a nevetés. 

Fejben számoltam vissza. Öt, négy...

Ez az én ajándékom neki.

...három, kettő...

Azt akarom, hogy most csak engem lásson.

...egy.

Újra a színpadon álltam, a fények fehér és rózsaszín között váltakoztak. A rajongók sikításai elhalkultak, ahogy a kamerába néztem és az óriási kivetítőkön meglátták az arcom. 

- A különlegeset messziről fel lehet ismerni. Legalábbis sokan ezt mondják, én mégis úgy jártam, hogy csak sok idő után vettem észre azt, ami végig a szemem előtt volt - kezdtem bele a szövegembe, az én hangomon kívül mást nem lehetett hallani. - Higgyétek el, mikor a szerelem megtalál benneteket, azt tudni fogjátok. Ott lesz az a megmagyarázhatatlan kapocs köztetek, amit nem fogtok tudni szavakba önteni és pont az a lényeg. Ha nem tudod elmondani, akkor érzed igazán. Sokáig azt hittem én ezt nem tapasztalhatom meg, mert az élet más lapokat osztott és mindig máshol kerestem a szerelmet. De megtaláltam, vagyis...ő talált meg engem. Bo!

A neve hallatán a közönségből őrült hangzavar tört ki, apró fények cikáztak a nézőtéren. 

- Fiatalok vagyunk, előttünk az egész élet és én veled szeretném leélni. 

Ugyan nem láthattam, elképzelni el tudtam, hogy döbbenten a szája elé kapja a kezét és patakokban folynak a könnyei. 

Ekkor felcsendült a dallam, én pedig mély levegőt véve belekezdtem a dalba amit neki írtam. Róla szólt, ő érte és értünk. Megihletett, mindig csakis előre vitt és itt volt az ideje, hogy ezeket megfelelően a tudtára is adjam. Nem egyszer vallottam szerelmet neki már, számtalanszor kifejeztem az érzéseimet, most azonban más volt. Egy egész világ hallhatta. Megtudhatták kit szeretek, min mentünk keresztül, hova jutottunk és merre tartunk. Az 'Amíg emlékszel rám' egy szerelmi vallomás volt, amit már akkor megírtam, mikor még fogalmam sem volt arról, hogy ez az az érzés...az a bizonyos, amit minden ember keres de csak kevesen találnak meg. 

Éneklés közben a gondolataimba vissza költöztek a megismerkedésünk részletei. A téves üzenetek, a keserű időszak ami azokat követte. A keresése, amit nem adtam fel és egyszer csak ismét az életem része volt. Apró lépések egymás felé, a kimondatlan szavaink és a kimondottak is...

A zene elhalkult, a közönség hatalmas tapsviharral és sikítással őrjöngött de nekem a dal befejezte után csak egy valami számított. Lesiettem a színpadról, a tömegben megkerestem Bo arcát és utat törtem magamnak. Gratulációk áradata fogadott, én viszont mentem előre, meg sem állva Bo-ig, aki egész testében remegett és a kezével takarta el az arcát. A többi fiú félkörben állt körülötte, Bo nem mert rám nézni. Imádtam, hogy kitalálta a gondolataimat. 

Elvettem a kezeit az arca elől, hogy a szemébe nézhessek.

- Na, megérte várni? - kérdeztem. 

- E-ez... - nem tudott megszólalni, a sírástól akadozó nyelve miatt csak félszavakat sikerült formálnia. - Jeongguk, te...

Még mielőtt befejezhette volna a kérdést, elengedtem a kezeit, hátrébb léptem és fél térdre ereszkedtem előtte. Muszáj volt elnevetnem magam az arckifejezésén és azon a hangos, hitetlen sóhajon ami elhagyta a száját. 

-Tudod mi következik most - a zsebembe nyúltam, elő húztam a kis dobozt és magunk közé emeltem. 

- Ez őrültség - nevette el magát, mindenki vele nevetett. 

- Majd a bíróságon megbeszéljük mikor elválunk. A terveim közt azonban ez nem szerepel. Bo, ha valamit meg kell bánnom az életben, az ne az legyen, hogy ezt nem tettem meg. Minden, amit ott fent mondtam, igaz. Veled szeretném élni azt az életet ami előttünk áll és...

- Igen - szakadt ki belőle váratlanul. 

- Igen? Mi igen? - persze tudtam mire gondolt, de hallani akartam a szájából.

- Igen, hozzád megyek.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Legbelül bár sejtettem a válaszát, mégis kiszámíthatatlan volt. Kivettem a gyűrűt a dobozból, felhúztam az ujjára és rögtön a dereka után nyúlva magamhoz ölelve megcsókoltam.

A rajongók őrült robajjal rázták meg a stadiont. Ők a nagy képernyőn követhették végig az elmúlt két percet. Részesei lehettek, hiszen ők is a családunkhoz tartoztak. 

Talán Bo-nak volt igaza és ez az egész őrültség. De a mi életünk sosem volt hétköznapi, bármennyire is szerettük volna. Az idő, mint olyan, sokszor az ember ellensége és nem akartam versenyt futni vele. Cselekednem kellett, megtenni olyan lépéseket, amikről ott és akkor úgy gondoltam, helyesek. Megkérni Bo kezét, elkötelezni magam mellette és egy életet leélni vele...ez azon döntések közé tartozott, amit soha nem bántam meg.