Amíg emlékszel rám ✓

12

JUNGKOOK

A közel egy perces csönd, ami kettejük közt lebegett, nem volt kellemetlen egyikőjük számára sem. Jungkook legalábbis nem érezte annak, mert továbbra is hallotta Bo lélegzetvételeit. Nem tudta mit mondjon vagy kérdezzen, nem tért magához a meglepettségből. 

- Zavarlak? - kérdezte a lány bizonytalanul. 

- Nem, dehogyis. Én csak... - gyorsan az ajtónál termett, bezárta majd kitárta az ablakokat, hogy némileg elnyomja a hangját a kinti forgalom zaja. Nem akarta, hogy véletlenül bárki meghallja. - Megleptél. 

- Úgy gondoltam talán most tudnánk beszélni. 

- Remek gondolat. Miről? - ennél hülyébb kérdést nehezen tehetett volna fel. 

- Ma azt mondtad, beszélni szeretnél velem. Tudod, a buszmegállóban. Szóval most elmondhatnád amit szerettél volna. 

Jungkook fel-alá járkált faltól falig, ujjaival a haját szántotta újra és újra. Ez az idegességének a jele. A lány esélyt adott neki, hogy beszéljenek és egyszerűen nem ronthatja el. Az idejük véges, le kell majd tenniük a telefont és talán nem beszélnek többet. Talán ez egy egyszeri alkalom. 

- Tudni szeretném hogy vagy. Hogy mit érzel, milyenek a napjaid azóta. Szeretném tudni hogyan éled az életet, változott-e valami. Hogy mi az, amit megrongáltam a lelki állapotodon kívül, mert azt nagyon sajnálom. Tényleg, nem tudom hogyan mondhatnám el úgy, hogy megértsd. Azon voltam, hogy valahogy megszerezzem az elérhetőséged, bevallom. Szerettem volna hallani felőled, hogy tudjam...hogy hogy vagy. 

A szóismétléseitől és a remegő hangjától falra tudott volna mászni. Az ablakpárkánynak dőlt és várt, de Bo nem szólalt meg rögtön.

- Ennyire bűntudatod van? 

- Elképzelni sem tudod mennyire. 

Jungkook maga előtt látta a fiatalabb énjét. Ahogy görgette le a Twittert, a különböző rajongói oldalakat és közben sírt, hogy miért nem szeretik őt annyira, mint amennyire ő szerette ezt az életet, amit magának elképzelt. Szívét-lelkét beletette a dalokba, a próbákba, a fellépésekbe és sokan mégis idegesítőnek, túl kevésnek tartották - vagy épp túl soknak,- ami még inkább fájt neki. Mindenhol csak a negatív kritikákat látta meg, a pozitívak elkerülték a figyelmét, átsiklott felettük és a végén az önsajnálata, az elkeseredettsége és a túlhajszoltság miatt depressziós lett. Tudta milyen kiszolgáltatottnak lenni, mikor úgy érzi az ember, mindenkinek a céltáblája és mások örömmel dobálják. Pontosan tudta és mégis képes volt megtenni ezt valakivel. Nem először. Sok csúnya húzása volt, de mind közül ez volt a legrosszabb, amit tett. Egy olyan lánnyal, aki korábban már túl sokat viselt el másoktól. 

- Mikor legutóbb beszéltünk, még a mai alkalom előtt - szólalt meg végre a lány. - Emlékszel, azt mondtam nem haragszom és nem számít már. Most is így gondolom. 

Eső illata lengte be a szobát, ahogy reggel megjósolták. Jungkook picit a tetőn kopogó esőcseppekre koncentrált. Mennyire ütemes, egyenletes hangon szólt! Ráparancsolt a pulzusára, hogy az is térjen vissza a rendes ütemébe, majd kihajolt az ablakon még több és töményebb friss levegőért. 

- Azt szeretném kérdezni, megengeded-e, hogy néha felhívjalak? Csak azért, hogy hogy vagy meg ilyesmi. 

BO

Számtalan érzelem suhant át egyszerre rajta, nem is bírta követni mindet. Bo az ölébe vett egy párnát és a fodrokkal kezdett szórakozni, hogy csillapítsa a rá törő tehetetlenséget. 

- Ettől jobban éreznéd magad? - kérdezte halkan a fiútól. 

- Igen, de csak ha neked nem lenne kellemetlen. Tényleg...

- Rendben van. 

Mosoly suhant át az arcán, ahogy kimondta a szavakat és rájött, hogy boldogságot érzett. Boldog volt, amiért valaki szeretné tartani vele a kapcsolatot és érdeklődik felőle. Valaki, aki nem a munkatársa és nem formalitásból kérdezi amit kérdez. Talán így mindketten helyre jönnek teljesen. 

- Akkor elmenthetem ezt a számodat? 

- Igen.

Bár még maga sem hitte el mit tesznek, valamelyest megkönnyebbült. Három héttel ezelőtt eldöntötte, hogy túllép ezen és egyáltalán nem törődik semmivel és senkivel. Mégis azon kapta magát néhány nap múlva, hogy az internetet böngészi és a fiú nevét írja a keresőbe. Újra meg újra. Választ keresett a kérdésére, vajon miért lett Jungkook olyan, amilyen, de rájött, hogy híroldalakon és rajongói vélemények nem fognak segíteni neki. Egy ideig saját maga próbálta kitalálni, végül már csak az maradt opció, ami az elejétől fogva segíthetett volna: személyesen megismerni őt. Tőle megtudni milyen, a régebbi történeteket. Szerette volna megérteni. Egyszerűen nem hagyta nyugodni. Óvatosnak kell lennie, tudta jól. Olvasott történeteket, a fantáziája sem hagyta cserben, tisztában volt vele mik lehetnek a következmények. Egyszer már megtapasztalta a rossz oldalát, mivel járhat a hírnév. 

- Nekem most mennem kell. Holnap is dolgozom és még nem végeztem az itthoni teendőimmel. - nem akart igazán elköszönni, de nem hazudott, valóban sok dolga volt még. 

- Persze, oké. Jó éjszakát! 

- Neked is, Jungkook! 

A hívás megszakadt, Bo pedig mélyet sóhajtva dőlt hátra a kanapén. Nem beszélték meg mikor fognak beszélni legközelebb. Nem bánta, így marad idejük arra, hogy mindketten átgondolják ezt. Ha minimálisan is, de beengedte Jungkook-ot az életébe és ez azt jelenti, hogy ő is bepillantást nyer a fiúéba. De vajon tényleg olyan jó ötlet volt belemennie ebbe? Hisz ezt akarta részben. 

Megindult a fürdőszoba felé, hogy egy zuhannyal nyugtassa le az idegeit, de a telefonja rezegni kezdett. Elfojtott egy vigyort, mert azt hitte, Jungkook máris hívja valamiért. De csalódott. A kijelzőn nem az ő neve szerepelt. 

Namjoon hívta.