Amíg emlékszel rám ✓

Utószó

Kicsit hasonlítok a történetben megformált Yoongi-ra, de csak annyiban, hogy nem tudok jól bánni a szavakkal.

Nem emlékszem pontosan mikor indult el ez a kis történet, mert márciusban újra szerkesztettem a részeket és a dátum megváltozott. De! Azt hiszem arra jó páran emlékeztek, hogy nem egy egyszerű szerelmi történet benyomását keltette. Nem is lett az, jó sok bukkanót belevittem és sokszor már én éreztem magam miattuk kellemetlenül, de ezek nélkül nehezebben tudtam volna átadni azt, amit át szerettem volna. 

A Jeongguk és Bo között kialakult szerelmet ábrázolni nem volt egyszerű. Nem is sikerült mindig pont úgy kihoznom a szavakból, hiába írtam át újra meg újra. Ami bennem volt, amit át akartam adni azt nem egyszer lehetetlen volt leírni. Azért remélem amennyire csak lehet, ez átjött mindenkinek. Nagy változás volt Jeongguk életében, hogy megismerte Bo-t, ő maga is szinte teljesen más ember lett, ahogy Bo is változott mindig és formálták egymást. Két ember egymásra hatását, az érzelmeiket és azt az erős szerelmet talán soha nem tudnám eléggé kifejezni. Ennyire sikerült. Ettől függetlenül majdnem 100%-ig elégedett vagyok. Tudom, hogy amit én kifejezni szerettem volna, arra az én megfogalmazásom még nem állt készen. Meg én sem. 

Biztos megfordult valakinek a fejében, hogy ha ennyire nem bírtam kifejezni magam, miért hoztam naponta két részt mostanában. Azért, mert mindent beleadtam. Mindegyik részt úgy írtam, hogy a maximumot hagyjam a sorok között, rengetegszer meg kellett állnom írás közben és magamra szólni, hogy Hé! Nyugi, jó lesz ez így, ne ess át a ló túlsó felére! Nem estem. Ami ebben a könyvben van, az mind az, amit ebből a történetből ki tudtam hozni és ennyi idő kihagyása után nagyon is büszke vagyok magamra. 

Igaz, ami igaz: a lánykérés nem volt tervben. Úgy gondoltam nem illene bele a történetbe, soknak gondoltam, feleslegesnek aztán mégis jött magától. Bántam is a közzététel utáni pár órában, még ma reggel felkelve is az jutott eszembe, hogy Jesszus, komolyan megkérte a kezét és ezt én írtam le. Most már úgy vagyok vele, jó volt az úgy. Kerek volt. Ennyi rossz után megérdemelték ezt is, mint ahogy szerintem Jeongguk és Bo minden további nélkül jót érdemelnének. Sok mindenen mentek keresztül és nem tudok elég hálás lenni nektek azért, hogy ezt végig követtétek. Mindkettejük karaktere a szívemhez nőtt, mert - bár sokszor tudat alatt - de olyan tulajdonságokat adtam nekik, amik rám is jellemzőek. Nem csak Jeongguk és Bo kaptak ezekből. Inkább kihagynám a részleteket, hogy melyek voltak azok a tulajdonságok, nem is fontosak. 

A szerelemről kialakult kép viszont, ami ebben a történetben megjelent, az az én képem is. Nem jön könnyen, még ha sokszor azt is hisszük, hogy megtaláltuk. Nem lehetünk benne biztosak, amíg az az érzés - amit Bo és Jeongguk mindketten megmagyarázhatatlannak neveztek - meg nem jelenik. Persze mindenki maga dönti ezt el, ez az én személyes véleményem. Hittem már nem egyszer, hogy szerelmes voltam. Huszonkét évem alatt hát...két kezemen nem tudnám megszámolni. Ahhoz viszont egy kezem is sok lenne, ha a valódit akarnám számolni. Mert én biztos vagyok benne, hogy sosem éreztem olyat, mint ők. 

Sok a szóból! Annyit szeretnék mondani nektek így a végén, hogy köszönöm! Nagyon-nagyon, elmondhatatlanul köszönöm nektek, amiért itt voltatok és olvastatok. Miattatok vártam, hogy újra hozhassak egy részt és izgulva vártam a visszajelzéseket is. Mire az Utószó kikerül, nagyjából az 5000-es olvasottsághoz érünk, amire büszke vagyok. Hiába volt régen más történetemnél több, azóta én is változtam, változott az írásom, a stílusom, az élethez és az emberekhez való viszonyom és minden, amit csak el tudtok képzelni. 

Még egyszer köszönöm, hogy itt voltatok. Hamarosan jövök egy új történettel és remélem, hogy az is legalább ennyire fog tetszeni nektek, mint az Amíg emlékszel rám.

ui: tudom, ígértem egy Epilógust. Viszont szerintem a 3.10. egy szép lezárás volt. Az, hogy onnantól mi történik a szereplőkkel, mindenkinek a fantáziájára bízom. Szárnyaljatok!

R.