Amíg emlékszel rám ✓

3.1.

BO

Arra tértem magamhoz, hogy reszketek, mint a nyárfalevél. A szám ízetlen volt, kiszáradt és a felgyorsuló csipogástól megfájdult a fejem. Egy takaróért akartam nyúlni vakon, de valaki megelőzött és melegség járt át nyaktól lefelé. Azután következett a fájdalom. Sajgott minden végtagom, enyhe szúrást éreztem a hasamban, a fejem tompán lüktetett. Sötétségben voltam, azonban az emlékeim most velem együtt tértek vissza a valóságba. 

Emlékeztem arra, ahogy megcsúszok a fürdőszobában, a telefon kiesik a kezemből egyenesen a fürdőkádba és én hátraesve beverem a fejem a kád szélébe. Abban a röpke pillanatban mintha reccsenést hallottam volna, az utolsó gondolatom pedig...ő volt. 

- Hallasz engem? - ennél szebb hangot nem is ismerek. Most mégis keserűség fogott el tőle, mert tudtam mivel jár majd az, ha kinyitom a szemeimet. Az övéiben is fájdalmat fogok látni és nem álltam rá készen. - Bo...

A gépek és a légzésem elárultak. Takaró alatt lévő kezeim önkéntelenül a hasamra csúsztak és nedvesség csorgott le a halántékomon. 

- Jeon... - kiszáradt torokkal nem voltam képes többre. 

A gondolataim újra arra a csöpp kis életre terelődtek, amelyik bennem növekedett. El kellett mondanom Jeongguk-nak, hogy megbeszéljük. Ezt szerettem volna tenni azelőtt is. Vajon ő talált rám? Persze, ki más? 

- Akarsz inni pár kortyot?

Bólintottam. A szemeimet lassan tudtam csak kinyitni, szokatlan volt az erős fény és az árnyalatok. Mennyi ideig voltam eszméletlen? Jeongguk betörte a bejárati ajtót? Nem rémlett, hogy vitt volna kulcsot magával aznap. Nem számított. 

- Beszélnünk kell - nyögtem ki nagy nehezen. Ám elég volt az arcára pillantanom, amin a fájdalom egy egészen magas fokát láttam viszont. Eltűnt a fény a szeméből, nem volt az a fiú, aki azelőtt. 

Minden erőmet összeszedtem, helyezkedtem, kivettem a jobb kezem a takaró alól, hogy az övé után nyúljak. Elrántotta a kezét. 

- Jeongguk? - eszembe jutott, talán az orvosok már előttem elmondták neki. Miért is ne tájékoztatnák az apukát a terhességről? - Haragszol rám, igaz? 

- Miért kellene? - a hangja gyötrelemtől volt nehéz. 

Kezét, amelyiket az előbb elhúzta, most a hasamra csúsztatta és finom köröket írt le vele. A következő pillanatban, arcát elfordítva tőlem, néma zokogásban tört ki. 

- T-tudom, hogy most számtalan más dolgod is van és mind fontos. De el kell mondanom... 

- Ne! Ne mondd ki! - mit ne mondjak ki? Zavarodottan ismét a keze után nyúltam, most azonban ő fogott rá az enyémre előbb és szorította, amennyire bírta. 

- Apa leszel, Jeongguk - a szavaim következményétől összeszorult a szívem. - Ezt akartam elmondani és kérlek, beszéljük meg mert ez mindkettőnk jövőjét bef...

- Elvesztettük - vágott a szavamba elfúlva. Elengedte magát, ledőlt az ágyra és rám hagyta a szava súlyát, kezdjek vele amit akarok. 

Kezdtem. Először a hasamban érződött korábbi szúrás erősödött fel, majd megéreztem a mellkasomban is ugyan azt. A szívem volt. Épp darabokra tört, követte a lelkem és a pillanatnyi jövőkép, ami a fejemben kirajzolódott. Hirtelen olyanná váltam akkor, mint Jeongguk: üressé, megtörtté. 

~*~

NAMJOON

A kórterem ajtajából néztem őket. Nem ismertem rájuk, kihunyt bennük az az életerő, ami eddig meghatározta őket. Az is, ami miatt egyek voltak. Mintha egyetlen pillanat alatt szertefoszlott volna és az aggodalom emésztett. 

Nem tudhatta senki a következményeket. Nem tudhattuk előre, vajon hogyan fogják ezt a veszteséget feldolgozni. Kiszámíthatatlan, minden ember esetében más-más lehet a lehetőség. De ők ketten már eddig is annyi rosszon mentek keresztül, hogy bele se mertem gondolni, mi lesz ezután. 

- Magához tért? - Jimin jelent meg, kezében egy csomag édes keksszel. Benézett ő is a szobába, szinte azonnal meg is fordult. - Bassza meg! - látta amit én. Egyikőnk sem tudta szavakba önteni ugyan, de láttuk. Jimin leült a folyosón lévő egyik székre és magába roskadva két keze között apró darabokra zúzta a kekszcsomagot. A csomagolás is kiszakadt, morzsák hullottak a padlóra. 

- Van az a helyzet, amiből ötleted sincs, hogyan jössz ki. Akkor főleg nincs, ha nem is rólad szól - vele ellentétben én nem bírtam levenni róluk a szemem. Bo a plafont bámulta, közben Jeongguk kezét fogta és a reményvesztettségük minden életkedvemtől megfosztott. Nem érdekeltek az előttem lévő kitűzött célok, sem az elérésük. Nem adott löketet a közelgő visszatérésünk, nem láttam magam előtt a jövőt. Két barátom élete hevert romokban és nem volt, mi ezt helyre hozza. 

°°°

Sokkal szebb napot mindenkinek! 

Itt is volnék az utolsó évad első, igen rövid részével. A következők már a megszokott hosszúságúak lesznek, némi időugrás a múltban-jelenben előfordul majd. Szeretném megköszönni még egyszer, hogy olvastok és, mint egy kis család, állandóan jelen vagytok. Köszönöm!

ui.: kérek mindenkit, adjunk egy egyperces (sokszor) masszív fangirling-et Min Yoongi aka Agust D több, mint tökéletes visszatérésének! Ennél jobban nem is csinálhatta volna. <3