Amíg emlékszel rám ✓

2.7.

BO

Az ágyamra hajtotta a fejét, úgy aludt már lassan egy órája. Nem tudtam valóban kényelmes-e az a szék de úgy tűnt nem zavarja, egyenletesen szuszogott tovább. Elég volt rá nézni, egyértelmű volt mennyire kimerült és ha engem kérdeznének, megmerném kockáztatni, hogy napok óta nem is evett rendesen. Kezdtem bűntudatot érezni, mert ebben nekem is szerepem lehetett. Ez a fiú miattam sanyargatta magát, én miattam nem bírt enni és aludni. 

Mikor mocorogni kezdett, a takarómon pihenő bal keze megremegett. Ráncolta az orrát, a homlokát, mint aki valami rosszat álmodik. Nem ébredt fel, kifújta a levegőt és nyöszörögve átfordította a fejét a másik oldalra. Jobb kezem bár gipszben volt és nem mozgott úgy, ahogy szerettem volna, az ujjaimmal meg tudtam simítani a haját éppen csak annyira, hogy megérezze és a légzése is lecsillapodjon. Engem is megnyugtatott ez az apró fizikai kapcsolat vele, az ujjaim a hajában maradtak. 

Miközben mesélt, végig azon gondolkoztam miért és honnan tudhatott rólam olyan sok mindent. Tényleg megnyíltam volna valakinek ennyire? A szavaiban és hangjában ott bujkált a félelem, azt várhatta mikor omlok össze a szeme láttára. Én is emiatt aggódtam, de aztán elmúlt. Megszűnt mert láttam őt magam mellett, éreztem azt a melegséget ami olyan ismerős volt mégis most új. Közöttünk kapcsolat van, ez tagadhatatlan és jelenleg ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok. Bíznom kell benne...nem is. Bízom benne. Annyira bízom ebben a fiúban, hogy ez letaglóz. A heves érzelmek, a kapocs és a jelenléte ami helyre rakott bennem valami hiányt. Kitöltötte az űrt, mindamellett, hogy semmire sem emlékszem. 

- Jeongguk - suttogtam a nevét. Nem akartam felébreszteni, csak jól esett kimondani. - Köszönöm. 

Két halk kopogás után egy nővér jött be. Mérges lettem rá, amiért talán felébreszti a még mindig alvó fiút, de Jeongguk úgy tűnt, hogy még egy atomrobbanást is átaludna. 

- Kedvesem, itt az ebéd - az első szilárd étel, amivel megpróbálkozhattam. 

- Tudna hozni valamit neki is? - kérdeztem könyörögve. - Ha lehetne...

- Megnézem mit tehetek - mosolygott a nővér kedvesen, majd kisietett a szobából. 

Végszóra a fiú megemelte a fejét, látszólag elzsibbadt kezeivel megdörzsölte a szemeit és álmosan, kócos hajjal felnézett rám.

- Mennyit aludtam? 

- Hamarosan hozzák az ebédet. 

- Ne haragudj, megyek és...

- Nem kell! Neked is kértem, mindjárt hozzák. - meglepetten pislogott rám, majd kinyújtózkodott és megigazította a haját. 

A nővér nem sokkal később vissza tért, kezében egy tányér zöldséges tésztával. Hálásan rámosolyogtam, miközben egy villával együtt Jeongguk kezébe nyomta az ételt. 

- Köszönöm, ez igazán...

- Ugyan már, kisfiam. Ez a legkevesebb azután, hogy minden nap bejöttél. Nagyon szerencsés hölgy vagy, ugye tudod? - értetlenül néztem hol a nővérre, hol a zavart Jeongguk-ra.

- Lemaradtam valamiről? - kérdeztem lassan, mire a fiú az ölébe tette a tányért és a nővérre sandítva válaszolt.

- Miután elküldtél, minden nap bejöttem reggel, hogy az állapotodról érdeklődjek. De persze nem mondhattak semmit. - ezt úgy közölte, mintha halálos bűnt követett volna el. - Azt hiszem ezt az apróságot elfelejtettem megemlíteni. 

- Ezt kitartásnak hívják minálunk - a nővér egy villa magasba emeltével nyomatékosította a véleményét. Elgondolkodva figyeltem Jeongguk-ot, aki most kissé az ablak felé fordulva kezdte magába lapátolni a tésztát.