Amíg emlékszel rám ✓

3.4.

NAMJOON

Megvártam, amíg Jeongguk elalszik a kanapén. A vizet megitta, de a zuhanyzóig nem jutott el. Ráterítettem egy vékony plédet, csöndben kimentem a szobából és elindultam a kórházba. Minden ízemben rettegtem a Bo-val való beszélgetéstől, mert nem tudhattam mire számítsak. Azon kívül, hogy lelkileg padlón lesz, mi várhat rám? El akar majd üldözni engem is? 

Megtorpantam a bejárat előtt. Rég nem láttam ekkor embertömeget. De tény, hogy felkavartuk az álló vizet és ez ezzel járt. Napszemüveg, maszk és kapucni mögé rejtőztem, hosszú percek múlva sikerült átjutnom az emberek okozta akadályokon. 

- Namjoon! - Sejin üvöltött az emeleti ablakból. - Megőrültél? 

- Csak intézd el ezt. Be kell mennem, mielőtt Jeongguk felébred - direkt hagytam ki a kórház szót. Sejin intett, jelezve, hogy megtesz minden tőle telhetőt, ahogy eddig is. Hatalmas szerencsénk volt vele. 

Leintettem egy taxit, megkértem a sofőrt, hogy nagyobb kerülővel vigyen a kórházhoz, ne lehessen könnyen behatárolni a célom. Tizenöt perc kocsikázás után érkeztem meg, de ami az épület előtt várt, az még a dorm előtti káosznál is nagyobb volt. Megéreztem a farzsebemben rezgő telefonom, zavarodottan nyúltam utána és döbbenten olvastam Yoongi nevét a kijelzőn. Besiettem egy nagyobb fa mögé és fogadtam a hívást. 

- Hát, megleptél. 

- Namjoon, gyors leszek. Kismillió cikk született arról, hogy Jungkook a kórházból jött ki reggel, méghozzá egy elég konkrét osztályról ahhoz, hogy beinduljanak a pletykák. Minsoo ezzel a hírrel fogadott az előbb - a lány nevétől elkapott a düh. 

- Szóval ezért áll az egész város a kórház bejáratánál. Remek - a telefonom jelezte, hogy üzenetem jött. Megnyitottam, miközben Yoongi még vonalban volt. Ő küldte a képeket a cikkekről, amik a szalagcímekkel igencsak felhívták az emberek figyelmét. "A BTS legfiatalabb tagja apai örömök elé néz?", "Eddig teljes titokban tartották, de most már bármelyik pillanatban bejelenthetik a..." Nem is olvastam tovább. A fotókon valóban Jeongguk szerepelt, ahogy összegörnyedve kisiet a kórház kijáratán. 

- Történt valami? - Yoongi nem leplezte az aggodalmát. Most kivételesen nem hazudott. 

- Hosszú lenne elmondani, nincs időm most erre. 

- De a hír igaz? Jungkook tényleg apa lesz? 

- Nem. Bo elveszítette a babát - nem tettem hozzá, hogy ne mondja el senkinek. Az iránta érzett maradék bizalmamra támaszkodtam. Yoongi nagyot sóhajtva káromkodta el magát. 

- Ne keressem azzal, hogy sajnálom, ugye? 

- A sajnálatodra van most a legkevésbé szüksége. Fogalmad sincs min mennek most keresztül - hagytam hadd eméssze ezt és gondolja úgy, ahogy akarja. A beszédéből tudtam, hogy Yoongi is aggódik, segíteni szeretne de rábíztam hogyan csinálja. Neki kell megoldania ezt, nem asszisztálok hozzá. Túl nagy fába vágta a fejszéjét, mikor ott hagyott minket. 

- Keresni fogom. 

Letette, szokásához híven elköszönés nélkül. Ebben hasonlított Jeongguk-ra. 

Megkerültem a kórházat, hátha találok egy másik bejáratot ahol nem állnak ennyien. A kertészt kértem meg, hogy segítsen és szerencsére készségesen meg is tette. Nemsokára azon az emeleten voltam, ahol Bo feküdt. Biccentéssel köszöntem a nővéreknek, akik egy biztató mosollyal hagyták jóvá az érkezésem. 

Bo ugyan úgy feküdt, ahogy reggel mikor utoljára láttam. Kopogtam az ajtón, rám se hederített. Az ágya mellé húztam egy széket, leültem és a keze után nyúltam. Hiába rántotta el, utána kaptam és nem engedtem el.