Amíg emlékszel rám ✓

2.18.

BO

Amint felfogtam, hogy ébren vagyok, hiányérzetem támadt. Kinyitottam a szemeimet, egyedül találtam magam az ágyban és azonnal feltámadt bennem az aggodalom. Tudtam, hogy Jeongguk nem ment sehová, a lakásban volt mert a cipője a szobám ajtajában hevert ott, ahol tegnap este lerúgta magáról.

A testem jólesően sajgott. Enyhe izomláz akadályozott a mozgásban, ahogy feltornáztam magam ülő helyzetbe. A függönyön át beszűrődő reggeli napfény ugyan kellően bevilágította a szobát, mégsem volt más, aki megláthatott volna meztelenül. Magam köré fogtam az egyik takarót és elindultam ki, hogy megkeressem a fiút, aki magamra hagyott reggelre. A szobámban lévő tükörben megakadt magamon a tekintetem, eltátottam a szám a látványtól. A hajam kócosan meredezett szerteszét, az ajkam kivörösödött de az arcom ragyogott, mintha más emberré változtam volna a tegnapi nap folyamán. Az agyamat elöntötték az emlékképek, szinte magamon éreztem az érintését, a testének súlyát. Alsó ajkamba haraptam, hogy megállítsam az emlékeket, de ettől csak még inkább jöttek.

Kisiettem az előszobába, benéztem a konyhába. Jeongguk nem volt ott. Ekkor egy jól ismert sóhaj ütötte meg a fülem, a fürdő felé vettem az irányt. Háromszor kopogtam, de Jeongguk nem adott választ.

- Jól vagy? - a kérdésemre halk szipogás volt a reakció. Ettől megembereltem magam és benyitottam a fürdőbe.

Jeongguk egy kád vízben ült, elkékült ajkakkal és szem alatti karikákkal. Az ujjvégei is lilás árnyalatot öltöttek, megzuhanva támaszkodott jobb karjára, arcáról sütött a lelki fájdalom. A kádhoz siettem, kihúztam a dugót és megengedtem a meleg vizet.

- Jeongguk! - a bőre hideg volt, fagyos. Mióta ülhetett a jéghideg vízben?

- Melletted lett volna a helyem. Ma reggel különösen - vacogott, a fogai össze koccantak. Kézzel kavargattam a vizet, hogy lehetőleg mindenhol egyenletesen melegedjen fel. Vissza tettem a dugót, megvártam míg legalább a maga elé felhúzott térdeit ellepi a víz.

- Beszélj hozzám! - kértem könyörögve.

Elképzelni sem tudtam korábban, milyen lehet ha valóban összeomlik. Láttam már rossz passzban, kimerülten és túlhajszolva de most teljesen más volt. Ez a Jeongguk akkora kontrasztban állt a tegnap estivel, hogy csak nehezen bírtam visszafogni a sírást. Mintha kicserélték volna.

- Ma talán mindent elveszítek, ami az életemet jelenti. Ilyen egyszerűen - csettinteni akart, de az ujjai túlságosan remegtek hozzá. - Nem lesz többé. Semmi se lesz.

Megbántam, hogy este nem erőltettem a beszélgetést. Valami történt. Valami olyan, amit nem tudott kézben tartani és a jelenlegi állapota szerint még közel sem volt vége. Fájt így látni, nem tudtam mit tehetnék, hogy segítsek neki, mert nem voltam tisztában a történtekkel.

- Jeongguk, nézz rám! - vonakodva bár, de megtette. - Mondd el, mi történt tegnap!

A fiú, aki nemrég még tele volt nyers energiával és szenvedéllyel, most megzuhanva pislogott rám és szavakat próbált formálni. Nehezen ment neki, a beszédtől és a meleg víztől nemsokára abba maradt a remegése és hosszú percekig ültem a fürdőszoba padlóján a kezét fogva és hallgattam, amit mondott. Néhányszor elcsuklott a hangja, küzdött azért, hogy kimondja azokat a szavakat, amik a leginkább fájtak neki és amiktől láthatóan ismét elkapta a rettegés.

Egy ember nem csak egy életet él. Jeongguk létezett a bandával és létezett velem. Bármennyire is úgy tűnt, a kettő külön állt és most egy élet elvesztése előtt állt. Bármi megtörténhetett ma, nem készült fel rá lelkileg és erre soha nem is tudna felkészülni. A szavaiból, a tekintetéből áradt az iránt az élet iránt érzett sóvárgása. Olyan szeretettel beszélt a társairól, a terveiről amiket meg akart valósítani velük, hogy el kellett fordítanom a fejem. Gyors kézmozdulattal letöröltem egy kiszökött könnycseppet.