Amíg emlékszel rám ✓

2.12.

JUNGKOOK

Nem tévedtem nagyot. Az asztalnál ültünk, ők ketten beszélgettek míg én az asztalra pakoltam a fogásokat. Bo tekintetében és hangjában ott lapult egy kis izgalom, mert valami olyanban volt része ami sok tekintetben kiegészíthette őt. Namjoon pedig pont azzal az esdeklő szemekkel itta minden szavát. Felesleges harmadiknak éreztem magam, mintha csak egy pincér lettem volna, aki felszolgált az újonnan betért párnak egy étteremben.

- Ezt mind te főzted? - Namjoon az este folyamán most először intézte hozzám a szavait egy kurta köszönésen kívül.

- Bo is segített.

- Na, és hogy állsz a dalszöveggel? - megmerevedtem, gyilkos pillantást lövelltem felé. - Az ügynökséget érdekelné a haladásod.

Bo kérdő tekintete engem égetett. Elmormoltam egy imát az elkövetkezendő legalább húsz percre.

- Még nincs kész teljesen. Dolgozom rajta - letettem az utolsó tálat is az asztalra és vonakodva de leültem a Namjoon melletti oldalra.

Mindenki szedett magának egy-egy adagot, azután elpakoltam az edényeket, hogy kényelmesebben elférjünk. Igazából csak az időt akartam húzni, kár lett volna tagadni. Namjoon beletenyerelt abba a témába, amit eddig nem beszéltünk át Bo-val. A visszatérésünk nagy falat lenne neki és közel sem hiszem azt, hogy mindkettőnknek jót tenne az a távollét ami egy újabb turné dömpinggel járna.

- Az a papír reggel... - Bo turkált az ételében, de alig evett belőle. - ami miatt annyira pattantál...

- Igen, az a dalszöveg volt. Nem akarsz enni? - ó, megint elkezdődött. A reggeli feszültség felébredt közöttünk, mindez a kimondatlan dolgaink szüleménye volt és a következményektől való félelmünk csak még inkább megnehezítette a normális megbeszélést.

Pár percig csöndben ettünk, csak az óra ketyegését lehetett hallani és az evőeszközök, tányérokkal való érintkezésének idegesítő csikorgását. Mégis mit hittem? Fél percig bebeszéltem magamnak, hogy ez a vacsora akár még jól is elsülhet. De ki volt az, aki már a legelején elrontotta a hangulatot a nagyon fontos kérdésével ami nem várhatott? A meghívott.

- Mondd csak, Bo! Milyen az együtt élés Jeongguk-kal? - ez a kérdés még akár ártatlannak is tűnhetett volna. Hová lett az eszem? Miért látok mindenbe ellenségeskedést?

- Jól megvagyunk, azt hiszem. Igaz? - rajtam volt a sor, hogy Namjoon orra alá dörgöljem, milyen remek is velem az élet.

- Ahogy mondod. Bo lakása szerencsére nem egy köztudott hely, senki sem tudja, hogy itt vagyok én is és ez a legjobb az egészben - lassan rágtam az utolsó falatot, majd egyszerűen hozzá tettem . - Nincsenek váratlan látogatóink vagy mások, akiknek nem elég a saját életük.

- Jeongguk! - Bo persze értette a célzást. Namjoon is, aki most halvány mosollyal az arcán tette le az evőeszközöket.

- Bo, meséltél neki a levélről?

- Nem. Vagyis...

- Nem tartozik rám - vágtam közbe. Ennek ellenére halni képes lettem volna a tartalmáért.

- Oké, nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz veletek - Namjoon gondterhelt arccal nézett rám. Egyenesen a szemembe. - Ugye tudod, hogy megnehezíted a saját dolgod? A titkolózásod nélkül már rég ott tarthatnátok, ahol mindketten akarjátok.

- Húzz a francba! - sziszegtem a fogaim között. Namjoon megadóan felemelte a kezeit és felállt, hogy eleget tegyen a szavaimnak.

- Add oda neki azt a fránya dalszöveget. Ismerlek már, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy kiről írtad.