Amíg emlékszel rám ✓

11

JUNGKOOK

Az emberek úgy néztek rá, mintha valami őrült lenne. Mindenesetre úgy tűnt útban van mindenkinek, ezért leszállt a buszról és ujjait összefonva a tarkója mögött az égre meredt.

- Mit hittem? - morogta, igyekezett elnyomni a haragot maga iránt. Túl naivan gondolta, hogy van ekkora szerencséje. 

- Meg fogsz fázni így! - a hang kizökkentette, hátán végig szaladt a melegség. Fázni? Cseppet sem fázik már.

- Hát mégse ment el az eszem - Jungkook alig akart hinni a szemének. Sokszor volt már szerencséje az életben, többek között a karrierjét is annak köszönheti, de ez mindnél sokkal különlegesebb szerencse volt. Mennyi esélye lett volna, ha akár csak fél perccel később áll ki az erkélyre? 

- De igen, elvégre itt állsz egy szál pólóban a novemberi szélben. 

A lány hangja nyugodt, az arcán viszont ott volt a tagadhatatlan meglepettség. Ő sem számított a fiúra. 

- F-fel tartalak? - nem így akarta kezdeni a beszélgetést. Igazából azt sem tudta, mit kellene mondani, vagy, hogy mondjon-e bármit is. De mégsem állhatott ott és bámulhatta a lányt vigyázva, nehogy eltűnjön előle.

Bo fürkészve nézte az arcát, majd lopva a karórájára pillantott. 

- Ami azt illeti, nekem mennem kell. Még be kell vásárolnom, mielőtt haza megyek és...

- Segítek! - vágta rá hirtelen a fiú. 

- Szerintem ez nem jó ötlet. Ez az egész, hogy mi beszélünk...

- Miért? Vagyis tudom, hogy miért de... - Jungkook észrevette a kíváncsi szemeket, amik rájuk szegeződtek és magában hosszan káromkodott. Nem húzott se maszkot, se kapucnit. Ez az elején nem zavarta, nem érdekelte de most mindent elronthat emiatt a figyelmetlenség miatt. - Esetleg nem lehet, hogy máshol beszéljünk?

Bo egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, Jungkook jól ismerte ezt: azt jelenti, a lány hezitál. Fél, nem biztos a dolgában és a többi negatív gondolat, ami most csak akadályozza, hogy haladjanak. 

- Kellett néhány nap, míg nagyjából kihevertem azt az esetet - nyomta meg Bo az utolsó szót, mire Jungkook élesen beszívta a levegőt. - És most hirtelen felbukkansz. Úgy volt, hogy elfelejtjük egymást, nem is értem...

- Úgy volt? - Jungkook nem emlékezett arra, hogy ilyet mondott vagy gondolt volna. 

- Igen. Nézd, tényleg mennem kell és örülök, hogy összefutottunk. 

- Ne! - kapott a lány keze után, mire néhányan sutyorogni kezdtek mellettük. - A francba! - elengedte, hiszen minden mozdulatával magukra vonja a figyelmet. - Kérlek, Bo!

Nem könyörög semmiért. Ezzel a fogadalommal indult el a karrierje felé, mikor ott hagyta a szülőházat és beállt gyakornoknak. De most szentül meg volt győződve, hogy a fogadalma itt érvényét veszti, mivel a karrierjét kockáztatja. 

- Sajnálom, tényleg - halvány mosoly látszott a lány arcán, aztán hátat fordított neki és elsietett. 

A tömeg csak gyűlt, egyre többen és többen ismerték fel. Bajba fog kerülni, mi több! Már most rohadt nagy bajban volt és még nem tudta hogyan álljon a többiek elé. Felelnie kell a meggondolatlanságáért, de úgy érezte ez a legkisebb gondja most. 

~*~

BO

Bo a szobájában ült és a telefonját szorongatta, miközben mereven az ablakot bámulta. A találkozás óta nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a fiú úgy nézett rá, ahogy. Mintha valami olyat talált volna meg, amiről azt hitte, már nem látja többet. Mire gondolhatott akkor? 

Azt sem értette, ő mire gondolt. Elbizonytalanodott, mint már oly sokszor de ez most sokkal rosszabb volt. Majdnem megingott, pedig megígérte saját magának, hogy a legutóbbi eset után mindent a legnagyobb meggondoltsággal fog kezelni. 

Mégis...

Szerette volna megismerni. Ez volt az igazság, kíváncsi volt rá. Korábban egy ideig arra tanították, hogy kíváncsinak lenni rossz és csak a bajt hozhatja az emberre, ha túl sok mindent akar tudni. Főleg ha egy személy a kíváncsiság tárgya. De a fiú érdekesnek tűnt és korántsem olyan bunkónak, mint az elején. Bo a kórházban eltöltött idő alatt számtalan olyan embert látott, akik nem érdekelték a hozzátartozóikat, egyedül voltak és egyedül ő, vagy a többi nővér beszélgettek velük. Mert minden betegnek volt mondanivalója, csak épp azok nem hallgatták meg őket, akikre vágytak. 

Jungkook beszélni akart vele, még az sem zavarta, hogy mindenki felismeri. Nem menekült el, viszont ő érezte magát kellemetlenül, hogy a jelenléte miatt a fiú feltűnést kelt. És akkor nem maga miatt aggódott, hanem ő érte. 

Hirtelen ötlettől vezérelve a névjegyzékek között keresgélt és meg is találta a számot, ami után kutatott és amiről hetek óta nem érkezett üzenete. Mert bár ő telefonszámot cserélt és Jungkook nem tudta elérni, ő mégse törölte ki a fiú telefonszámát. 

Meg kellett hallgatnia. Mindenkit meg kell hallgatni, aki beszélni szeretne. 

Mielőtt meggondolhatta volna magát, már hívta és négy idegőrlő csöngés után...:

- Téves számot hívott.

- Jungkook?

Csattanás hallatszott a vonal túlsó feléről, a lány úgy képzelte, valami kieshetett a fiú kezéből.

- Bo?