Amíg emlékszel rám ✓

2.3

JUNGKOOK

Nyugtalanul aludtam, de az is kész csoda volt, hogy valamikor hajnali három körül sikerült elaludnom. Az a két órányi alvás pont arra volt elég, hogy még fáradtabbnak érezzem magam utána. Átmenetileg egy szállodában foglaltam szobát, nem terveztem itt maradni néhány napnál tovább. Hamar híre szállna annak, hogy itt vagyok és ezt el akartam kerülni. Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy Bo lakásán kellene maradnom, hiszen ott senki sem keresne - kivéve persze Namjoon-t- , de elvetettem még a gondolatot is. Nem tehetem meg ezt, főleg amiatt mert képtelen lennék elviselni azt a környezetet nélküle. Az meg csak pont az i-re, hogy jogom sincs hozzá.

Lezuhanyoztam, amitől némileg magamhoz tértem. Kint kisebb hóvihar tombolt, mindenkin vastag téli kabát és sapka, hótaposó vagy bakancs. Nem törődve a kinti időjárással - és mivel nem volt kedvem bevásárló körútra menni -, egy hosszú ujjú felsőre vettem rá a pulóverem, az utazótáskám legaljáról előkerestem a bakancsom és hívtam egy taxit. Fél hét volt, a látogatási idő kezdetéig még háromnegyed óra maradt. A gyomrom tiltakozott mindenféle szilárd és folyékony táplálék ellen, ezért csak pár korty kólát ittam. A maszk hiába takarta el a fél arcom, csípős hideg mardosta a bőröm és az emberek úgy néztek rám, mintha meghibbantam volna. 

- Uram, mára harminc centi havat mondtak az előrejelzések, mínusz tízen...

- A kerületi kórházhoz lesszíves' - morogtam, belevágva a sofőr szavába. Az ezután csak vállat vont és elindította a taxiórát. 

Bo mérges lenne rám. Nem csak azért, mert tiszteletlenül viselkedek mindenkivel, hanem mert nem öltözök időjárásnak megfelelőlen. Túlságosan jól ismerem már és közben néha mégis azt hiszem, alig tudok róla valamit. Ezekben a reakciókban viszont holtbiztos vagyok és némi boldogsággal tölt el, már csak az elképzelés is, hogy Bo megszidjon ezek miatt. Azt jelentené, hogy törődik velem. Fontos vagyok neki, félt engem és próbálna vigyázni rám. Na meg, nem habozna megnevelni se, talán szappanos szájmosással fenyegetne. 

A sofőr megállt ugyan, de nem szólt. Úgy vettem ezt a pofátlanságom miatt kaptam, a taxióra természetesen nem állt meg, míg ki nem fizettem az utat. Kissé udvariasabb elköszönés után célegyenesen mentem be az épületbe a liftekhez és türelmetlenül, többször egymás után nyomogattam a harmadik emelet gombját. 

- Ha kitépné a helyéről, akkor se érne fel hamarabb - észre se vettem, hogy Bo orvosa is a liftben volt. Nyilván azért, mert igyekeztem szemkontaktust kerülni mindenkivel és csak a földet fixíroztam. 

- Jó reggelt kívánok, doktor úr! - ha ma valakit megajándékozok a kedvesebbik énemmel, az ő lesz. 

- Önnek is jó reggel, Jeongguk. Maga aztán nem fecsérli az idejét - arra célzott, hogy a lehető legkorábban értem ide. Bólintottam.

- Minden perc számít. 

Egyetértően elmosolyodott, aztán belemerült a kezében lévő mappák egyikébe. Miután felértünk a harmadikra, előreengedtem az orvost, hogy lássam, bemegy-e Bo-hoz rögtön vagy még tovább kell várnom, amíg elvégzik a reggeli vizitet. 

- Lenne majd Önhöz pár kérdésem, ha nem bánja. 

- Természetesen nem - válaszoltam kimérten. Miféle kérdések? 

Jól sejtettem, még nem mehettem be hozzá. Leültem a folyosón lévő egyik padra, belekortyoltam a kólámba és kinyújtott lábakkal várakoztam. Nem érdekelt ki akar átesni rajtam, bár nem sokan mentek el előttem azalatt a fél óra alatt. Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek a szobaajtó felé, ne figyeljem mikor megy be és mikor jön ki valaki. A gondolataimat is igyekeztem elterelni a negatív oldalról. Olyasfajta kérdések gyülekeztek a fejemben, mint például, hogy Hívtak volna, ha magához tér, akár az éjszak közepén? Romlott az állapota, csak nem értesítettek? Azért vannak bent ilyen sokáig nála, mert történt valami? Vajon emlékezni fog rám?