Amíg emlékszel rám ✓

2.8.

BO

Jeongguk nem sokat mondott Namjoon-ról korábban, annyit tudtam róla, hogy a csapatuk vezére volt és most nincsenek a legjobb viszonyban. Ahogy egy pillanatra egymásra néztek, szerettem volna megtudni a köztük kialakult feszültség kiváltó okát de aztán ismét rám néztek és mondaniuk sem kellett, magamtól is rájöttem. Miattam utálták egymást ennyire. 

- Először is sajnálom, nem emlékszem rád - mondtam gépiesen, félig Jeongguk-ra néztem mielőtt folytattam volna. - Biztosan jóban voltunk korábban, de nem rémlik semmi. 

- Jóban? Nagyon is jó kapcsolatunk volt, Bo - Namjoon hitetlenkedve rázta a fejét, úgy nézett a mögötte álló fiúra. - Gondolom azt a kis részletet kihagytad a mesédből, hogy én kapartam össze, miután...

- Ebből most elég! - csattantam fel, megszakítva őt a kezdődő mocskolódásban. - Fogalmam sincs ki vagy. De másfél hónapja vagyok itt bent és te most jöttél először. 

- Meg tudom magyarázni, nyomós indokom van rá, hogy miért vártam idáig. 

Nem tetszett ez a kezdet. Nem hazudott, a szemében láttam az igazat és nem kételkedtem benne, hogy mi tényleg jó barátságot ápoltunk korábban. Namjoon az a srác volt, aki ránézésre is kedvesnek tűnik, alkalmazkodónak viszont ez a pár perc mióta itt volt, unszimpatikussá tette. Nem éreztem jól magam a közelében. Jeongguk azt mondta, nálam önzetlenebb emberrel még sosem találkozott, most viszont legszívesebben kiküldtem volna mindkettőjüket a szobából. 

- Bo, nézz rám! - kérte Namjoon könyörögve. Megtettem. - Miattad csináltam. Azért, hogy neked jó legyen.

- Miből gondoltad ennek az értelmét? Baleset után azt hiszed jó dolog azt hinni, hogy az ég világon senkid sincs mert egyetlen családtagod sem látogat meg? Vagy azok az emberek akik barátoknak hívnák magukat? 

- Igazad van, teljes mértékben. Itt lett volna a helyem.

- Mégse jöttél el - csalódott voltam. Jeongguk szó nélkül odébb állt, távol tőlünk és félrevonta az orvost. Valamit beszéltek de nem hallottam miről lehetett szó. Namjoon ekkor elengedte a kezem és a zsebébe nyúlva elő vett egy összehajtogatott papírt. 

- Most elmegyek és majd akkor jelentkezem, ha úgy gondolod kiérdemeltem a bizalmad - a kezembe nyomta a levelet. Onnan tudtam, hogy az mert a papír egyik sarkában az én nevem szerepelt. - Ezt pedig csak akkor olvasd el, mikor egyedül vagy - tette hozzá halkabbra fogva a szavait, majd felegyenesedett és hátra sem nézve kiment a szobából. 

Jeongguk akkor fordult felém, mikor az összehajtogatott levelet az ágyam melletti kis szekrényre tettem. 

- Minden rendben? - ugyan észrevette a papírt, mégse kérdezett róla semmit. 

- Igen. 

A későbbiekben még várt ránk egy hosszabb beszélgetés a gyógytornásszal. Ő leginkább a lábam miatt aggódott, nem győzte hangsúlyozni mennyire fontos, hogy a lehető legkevesebb terhelést kapja még egy jó ideig. Jeongguk arcáról lerítt, egyáltalán nem riadt vissza a feladataitól és ez némiképp engem is megnyugtatott. A Namjoon-nal történt találkozás párszor elterelte a gondolataimat, de eldöntöttem, hogy később foglalkozom vele. Sokkal jobban foglalkoztatott a tény, hogy holnap reggel megkapom a zárójelentésem.

- Mivel levettük a fejkötést, még egy utolsó éjszakára itt tartanánk. A biztonság kedvéért - zárta le az orvos a beszélgetésünket. 

- Azt hiszem egy éjszakát még kibírok valahogy - mormoltam miközben végig néztem magamon. Hirtelen eszembe jutott valami, egy igencsak fontos női dolog. Amit rögtön egy másik követett, majd még egy. - Ó, a francba! 

- Mi a baj? - Jeongguk homlok ráncolva figyelte, ahogy felemelem a takarót és benézek alá. 

- Semmi, én csak... - a baleset okozta sérülések és a felépülés fontossága mellett eddig egészen eltörpültek a hétköznapi emberi nehézségek, amik egy nőt érinthetnek. - ...ez kínos. 

- Micsoda? - nem válaszoltam, csak megmozdítottam az ép lábam és fintorogtam. - Na, most már tényleg kíváncsivá tettél. 

A szája sarkában ott bujkált egy huncut mosoly, szinte olvastam a gondolataiban. Játékosan megfogta a takarót de nem rántotta meg, tudta, hogy nincs elég erő a kezemben, hogy ellenkezzek és nem akart igazságtalan lenni. 

- Bo?

- Szükségem lenne majd egy hosszabb nadrágra. Tudnál behozni egyet? - ha a menstruációs bajokat nem vesszük figyelembe - mert hát mi sem természetesebb annál -, a szőrtelenítés volt a másik olyan dolog, amivel jelenleg nem tudtam mit kezdeni. Égett az arcom és nem kellett kifejtenem miért kértem meg, Jeongguk persze már tudta az aggodalmam okát. Ennek ellenére húzta az agyam. 

- Miért? Még engem is túlszárnyalsz? - azzal fogta és felhúzta a bal lábán a nadrágszárát. Nem bírtam tovább, elnevettem magam. 

- Szerencsére nem. 

Minden ilyen pillanatnál hálát adtam érte. Ami nekem kínos volt, azt ő magától értetődőnek vette és gond nélkül kezelte. A jókedve átragadt rám is, a próbálkozásai, hogy boldogabbá tegyen az esetek többségében sikerült is. Vannak olyan fázisok a gyógyulásban, amik mélypontokkal járnak és egyszerűen nem tehetsz mást, mint kivárod, hogy vége legyen. Ő minden mélypontot, minden rosszabb napot és más nehézséget igyekezett hétköznapi problémaként felfogni, jóvá vagy legalábbis jobbá tenni. Sose hibáztatott ha nem sikerült átragasztania rám azt a pozitív hozzáállást. 

A látogatási idő vége felé megnézte mennyi cuccom van bent és néhány ruhadarabot egy - állítólag az én tulajdonomban lévő -, hátizsákba pakolt. 

- Ha nem haragszol meg, ezt most elviszem hozzád, hogy holnap ne legyen annyi felesleges cuccunk. 

- Rendben. A kulcs a... - nem kellett mondanom, tudta hol van. Felmutatta, az apró fémen megcsillant a lemenő nap fénye és hirtelen egy nagyon apró szúrást éreztem a fejemben. Ha pontosítanom kéne azt mondanám olyan volt, mint egy villanás. Egy emlékkép. 

A lakásomban voltam, a kanapén ülve könnyes szemekkel néztem a televíziót. Jeongguk-ot láttam, ahogy a kamerába néz és beszél. Az érzés, amit akkor éreztem most megtalált. Szomorú voltam akkor, tele félelemmel és aggodalommal. Nem sokkal később Jeongguk eltűnt a képernyőről, kikapcsoltam a készüléket és az emlékkép az ajtóban ért véget, mielőtt kiléphettem volna rajta. 

- Szent ég! - motyogtam kábán, hátra dőlve az ágyon. Szorosan lehunytam a szemeimet, hátha visszakapom újra azt a kis részletet és ott folytatódhat, ahol abba maradt de nem sikerült. Éreztem az elkeseredettséget, amit akkor. 

- Bo, mi az? Mi törént? - Jeongguk fordult vissza az ajtóból. - Istenem, te halál sápadt vagy. 

- Láttalak, láttam magamat is. Egy emlék volt. 

Az arca megváltozott, felragyogott a meglepettségtől és a váratlan újdonságtól. Gyermeki örömmel fogta közre az arcom és a homlokát az enyémnek érintette. Ott, ahol a kezei hozzám értek a bőröm felmelegedett és én ellazultam. 

- Ne félj ennyire a múltadtól! - suttogta, hüvelykujjával az állvonalamat simogatta. - Semmi rossz nem érhet. 

- Szomorú voltam, pedig téged láttalak. Mintha beszédet mondtál volna és...

- Igen, tudom mikor lehetett az. Nincs miért aggódnod. 

Elengedte az arcom és egy mosollyal az arcán meglóbálta a vállára vett hátizsákot. Ugyanakkor a nővér benézett, figyelmeztetően az órára mutatott, hogy a látogatási idő véget ért.

- Holnap már otthon lehetsz.

- Veled - egészítettem ki, mert csak így bírtam nyugodt maradni. Szükségem volt arra, hogy ott legyen. 

- Velem - mondta végül és még egyszer rám mosolygott, majd ott hagyott az utolsó kórházi éjszakám előtt.