Amíg emlékszel rám ✓

2.9.

JUNGKOOK

Ahogy egy ideig visszatértem a normális és pihentető alvásokhoz, úgy szűnt meg ez a ma éjszaka. Oda-vissza járkáltam a szobában és nem jutottam dűlőre. Azért jöttem Bo lakására, hogy találjak neki egy nadrágot és bedobjam a szennyesbe a hozott ruháit, de az agyam nem akart kikapcsolni. 

Egyszerre voltam boldog és dühös. Örültem az emléknek, amit Bo vissza kapott még ha nem is a legkellemesebb volt de közben majd' szétvetett a düh Namjoon miatt. Szembe ment a saját szavával és bejött Bo-hoz, méghozzá nem is akármilyen céllal. Igazából nem is amiatt haragudtam rá, hogy megjelent hanem inkább azért, ahogyan ezt tette és amivel ez járni fog. Mert mostantól újra van esély arra, hogy eljárjon a szája. Égetett belül a megbánás és a tehetetlenség, mert az én hibám lesz ha Namjoon kitálal Bo-nak és ő ellenem fordul. Mikor elmeséltem neki amit róla tudok, kihagytam belőle Namjoon egyáltalán nem kicsi szerepét. Ha tudná, hogy ő húzta ki a mély gödörből, ahová én löktem be, most a helyzet fordítva lenne és nem hozzám ragaszkodna ennyire. 

Nem mintha arról nem tudna, hogyan ismerkedtünk meg. Még Minsoo neve is elhangzott akkor de figyelmen kívül hagyta. Egyedül azt nem mondtam el neki, hogy Namjoon segített rajta. Ő nyújtott neki segítő kezet, miközben én egy másik lány bugyija alá akartam bejutni. Utáltam magam amiért kénytelen voltam beismerni, hogy egy tiszta lappal való indulást is sikerült elrontanom. Ez nem tiszta lap, csak radíroztam itt-ott, ahol nekem tetszett. 

Bedobtam Bo koszos ruháit a szennyes tartóba, kimentem a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Eszembe jutott Namjoon mennyire ellenséges szemekkel méregetett, mire félrenyeltem és hangosan köhögve próbáltam levegőhöz jutni. Muszáj lesz beszélnem vele és tisztáznom magam Bo előtt. Különben megint el fogom veszíteni, talán végleg. 

Az órára néztem, fél tizenegy múlott nem sokkal, ami különösebben alig foglalkoztatott. Kikerestem Namjoon telefonszámát és hívtam. 

- Te aztán pánikba tudsz esni - köszönés helyett lesajnáló hangneme üdvözölt, felment bennem a pumpa. 

- Mégis mi a francért jelentél meg hirtelen? Azt mondtad kimaradsz az életéből. 

- Látod, egy kicsit mégis hasonlítunk. Egyformán önzőek vagyunk.

 - Nem tudnál túllépni ezen a "ki önző és ki nem" dolgon? 

- És te nem tudnál végre nagyfiúként viselkedni egyszer? Tudod, úgy ahogy az igazi nagyok szoktak. Ők őszinték és nem hazudnak másoknak. 

Nem kontráztam rá, hogy ő is hazudott már sokszor sok mindenben. Nem tértünk volna a lényegre soha. 

- Mi van abban a levélben amit Bo-nak adtál?

- Az csakis rá és rám tartozik. Ez minden, amit mondani akartál? 

- Nem. Szeretném tudni miért jöttél ma be. 

- Mert megbántam amit korábban mondtam és mert beszélni akartam veled valamiről, de nem hagytál más választást. Inkább eljöttem, nem voltunk a legjobb passzban. 

- Akkor mondd most! - az asztalnak támaszkodva vártam, hogy kibökje végre. A szemem sarkából megláttam a falon lógó naptárat, még mindig a decemberi hónapot mutatta. Ekkor ugrott be mit akarhatott Namjoon. - A banda...

- Igen. Az ügynökség úgy gondolja meg kéne próbálnunk egy kisebb visszatérést annak ellenére, hogy nem járt le a kitűzött idő. Tőled akarnak egy dalt.

- Hogy mi? Az most nem fog menni, majd Yoongi...

- Miért ő? Nem miatta kellett kényszer szabadságra mennünk egy turné előtt.